Mindennek aminek kezdete van, véget is ér. Ami édesen kezdődik, keserűn ér véget. Ami eleinte keserű, az a végén lesz édes. Így volt ez tavaly is. Nagy kínkeservvel indultam neki az évnek újoncként, borzasztóan tartottam az egésztől, féltem, szenvedtem, küzdöttem és a végére... nos, igen. A vége igencsak szép volt és édes. De mennyire! Nyami. És idén mi a helyzet?

A „minden kezdet nehéz" még mindig áll, plusz maradt a jó öreg „tartok tőle." Miért? Már nem azért, mert újonc vagyok és félek az ismeretlentől. A-a. Félelmem oka ezúttal az elbizakodottságból adódó önmagam esetleges túlvállalása. Hiszen az idei évben három különböző maszkot kell öltenem, ami egészen pontosan kettővel több, mint a tavalyi évben. Lássuk csak!

Marad Petike a Hun vagyunk?-ból, akit ezúttal talán sikerül jobban megtestesítenem, tekintve, hogy most nyáron illetve tavasz végén nekem is megadatott a lehetőség, hogy megízleljem a rendezői szakma gyönyöreit/keserveit. És ha már itt tartok, az ebből keletkezett Color House-ról sem szabad megfeledkezni, ugyanis még nagyon újszülött, törékeny és épp ezért törődést igényel.

A számomra új maszkokból az egyiket már ismeritek: Antika az a Romantiká-ból. Őt már nem kell bemutatni. Szerelmes figura. És hegedül. De a lényeg! A várva várt Petőfia maszkom, amit Attila legújabb abszurdumában, Az utolsó magyar-ban fogok hordani. Őt várom a legjobban. Nem csoda, hiszen a költészet nem áll messze tőlem. Sőt! Közel. Szavalni akarok. Tűzzel.

És mindemellett nem csak részemről, de minden irányból nézve mozgalmas évnek nézünk elébe. Jönnek az újak: Halhatatlan, no meg az 1001 és ne feledkezzünk meg a munkabemutatókról sem. Max fokozaton fog pörögni a színház és ehhez megpróbálok én is minél többet hozzá rakni. Hogy milyen lesz a vége, azt majd évvégén fogom megírni. Addig is: Let's kick it!