A címben beígért próbanaplót nem írtam meg. Hogy miért? Erről mesélek hamarost! Igen. Elkészült egy előadás. (Magabiztos kijelentés egy főpróba előtt ilyet kijelenti, de innentől már csak elrontani lehet.) Két nap, s élesben is teszteljük a Halhatatlant. Micsoda dráma lesz! S micsoda drámák voltak...

Megviselt ez a négy hét. Ha a tegnap esti próbán nem azt látom, amit láttam, most zokogva írhatnám őszinte szóval, hogy ez nem jött össze. Ehelyett olyan magabiztossággal várom most a nyilvánosságot, mint eddig sosem. Mert ilyen előadás nem sok volt eddig a Fészek Színházban. S mondhatnám, hogy azért, mert még sohasem volt olyan, hogy a szereplők negyede tartozik csak az általam favorizált fiatalok társaságába, hogy a szereplők háromnegyede a színműn végzett neves színész, hogy életem legszebb szövegét mondják a színészek, mert ezek így külön-külön nem adnak magyarázatot a végeredményre. Együtt talán igen!

Bár nem tagadhatom azt sem - s némi büszkeséggel említem meg -, hogy ennek az előadásnak volt egy rendezője, akik kicsit belehalt ebbe az egészbe, de valahogy mégis megoldotta, hogy kész legyen. A Halhatatlan nagyot is üthet, ha a nézőket sikerül elérni! A keddi nyilvános próbán ez még nem sikerült, amihez persze hozzátartozott, hogy leállt a technika, hogy még bizonytalan volt a szövegtudás, hogy a társulat alkotta közönség annyira nem (volt) partner a jobbátevésben stb. De ez egy profi csapat, s a sportból már tudjuk, hogy a partról vízbe ugorva nem lehet versenyt nyerni. De tegnap estére nekünk sikerült a partvonalról elmozdulni, s összeállt a kép.

Gondolkodó, hivatást és szakmát alaposan elsajátító emberekkel csináltuk végig ezt a négy hetet. Nem volt gördülékeny, de visszatekintve szerethető időszaka lesz ez életemnek. Nanni, a mi kölkünk, azt csinálta Vatta szerepével, amit (el)vártam. Még akkor is, ha közben egyetemre jár, dolgozik, s ő "A" Nanni, tudom, hogy ő a legjobb választás erre a szerepre. Volt róla szó, hogy nem ő lesz, szerencsére rehabilitáltam, s nagyon jól tettem. Mert olyan szimbiózisban élnek együtt ők ketten - a színész és a karakter -, amilyet ritkán lát az ember. Bezerédi Zoli nevét még most is hitetlenkedve írom le: tényleg ő az, akit éppen instruálok a Jemol kicsi, sötét színpadán? "A" Bezerédit? Hihetetlen és felejthetetlen élmény volt/van/lesz, hogy együtt alkothattunk. Erős "ellenfél" volt, megküzdöttünk egymással, s nem erőből, hanem férfias intelligenciával. Meglett az eredménye. Szívhasogató alakítást ajándékozott nekem, nekünk. Szalay Marianna volt az igazi színházi élmény nekem. Ahogyan a "szakirodalom" leírja a színésznő és rendező viszonyát. Volt, hogy tíz napig nem szóltunk egymáshoz, sohasem tudtunk egyszerűen megegyezni, ennyit még nem beszéltem - szerintem - feleslegesen, de olyat láttam tőle, amilyet még soha pályám során: azt a Gerdát, akit elképzeltem. Szóról-szóra, percről-percre, elejétől a végéig. Ez hogyan sikerült? Még most is "elemzem". De hálás vagyok neki. Köszönöm.

Ám a legnagyobb élmény Andai Kati volt. Gyarló emberként úgy mentem neki a próbafolyamatnak, hogy Kati úgyis megcsinálja, amit kell, de ott vannak a többiek, a nagy kihívások, s vele szinte nem is foglalkoztam gondolataimban. (Mert ő úgyis tudja, s csinálja. És tényleg!) S ahogy haladtunk előre, újból megélhettem vele azt, amit csak tőle kaphatok: alázatot, odafigyelést, szakmai és/vagy hivatásbeli tudást, akarást, s ami a legfontosabb, szeretetet! Ő az én színésznőm! Szép, kedves, fájdalmas a kapcsolatunk. Különleges, egyedi, megismételhetetlen. Mindent megkapok tőle, amit emberként és színházcsinálóként elvárhat egy magamfajta negyvenes férfi. (Ragaszkodást, harcot, becsületet, közösséget, alázatot, örökélményt.) S úgy hiszem, ez fordítva is így igaz. (Ugye, Kati?)

Nem sikerült értelmes mondatokkal összefoglalnom, mi is történt szeptember első heteiben nálunk, a Jemolban. Majd leírom, ha tényleg túl leszünk rajta. Hm. Van egy sajátos "színházeszményem", amiben nagyon hiszek most is, de tudom - ma már, hogy a színházcsinálók összes csoportjával megismerkedtem -, hogy ez akkora utópia, mint amiről a következő abszurdomban, Az utolsó magyarban írok. Gyakorlatilag ketten hiszünk benne, ketten vagyunk képesek véghezvinni: Anikó és én. De megyünk előre, mindent akadályt legyőzve, s közben ilyen előadásokat adunk ki kezeink közül. Meg kell nézni a Halhatatlant! Mi majdnem belehaltunk, annyira akartuk, hogy elkészüljön. Sikerült. S a zaklatott elmúlt hetek után most megint azt mondom füligérő szájjal: élni mégiscsak jó!

P.S.

Nem írtam egy emberkéről, Horváth Mátéról, aki mára - na nem a semmiből - egy színházi szakember lett. "A" Máté. Na, ezt majd később elmesélem, hogyan is történt. Mert erről tudnia kell mindenkinek! (Iskolapélda.)