2013. szeptember 22. - Color House (Évadnyitó Színházi Korzó)

A nézők a kényelmes kanapékon várakoznak a színház előterében. Megszólal a gong. Bevonulnak a színházterembe, ahol a függöny mögött a szereplők már véresre izgulják magukat. Majd az utolsó néző is elfoglalja a helyét, a technikus beállítja a kezdőfényt, és színpadra lépnek az első jelenet szereplői. Lemegy a másfél-három órás előadás, sokszor szünetekkel, a végén a nézők tapsolnak, és hazamennek. Így szokott ez lenni. Így néz ki egy színházi előadás. Vagy nem?

Nem. 2013-ban ez már nem újdonság, de igazából a színház soha nem ennyi volt. Persze ez a színház klasszikus formája, amivel nincs is baj, pláne ha jó az előadás. Akiknek ezzel a „színház" fogalma be is fejeződött, akik nem nyitottak a színház semmilyen más formájára, azok mindig találnak maguknak egy jó kis klasszikus Csehovot, Shakespeare-t, vagy Molière-t. Nem is kell megmondanom, hogy hol. Ezek a személyek viszont jobb, ha most abba is hagyják az olvasást.

Ahhoz, hogy a színház színház legyen, nem kell semmi más, csak minimum egy ember és egy helyszín. Ennyi. Pont ez foglalkoztatta Miklós Mátét, amikor több éve megírta a darabot, ami első rendezése lett, a Color House-t. És csak kicsit tett hozzá: egy helyett két ember, plusz egy szék, egy pohár, egy üveg, egy toll, egy öngyújtó, és pár papír. Ennyi. És működik. Mert jó. Mert ez a lényege, hogy a színházat ne a külsőségekből építse fel... Hanem belőlünk. Belőlem, és Tóth Gusztiból. És jó, mert mi akarjuk, és csináljuk, és vasárnap megint megmutattuk, hogy mennyire megy ez.

Nem izgultam. Sőt, a hatalmas tömeg, az események sorozata, az impulzusok még jó hatással is voltak rám. Már nagyon vártam, hogy kezdhessük... Mert a Fészek Színház az az Andrássy úton, a betonon is Fészek Színház. Főleg ezzel az előadással, ami eleve ilyen közegbe készült. Az emberek vonulnak, nézelődnek. Azt látják, hogy két színész játszik éppen az utca közepén, egy fehér és egy fekete ruhás. Felkelti az érdeklődésüket. Van, aki csak odavet egy pillantást, elkattint egy fotót, más hosszabban elidőzik, más pedig velünk marad, ameddig a show véget ér. És jólesően. Nekünk is. Nem akarok közhelyes lenni, de ez most már közelített a katarzishoz... Legalábbis belül biztos. A nagy hangzavart sajnos nem sikerült teljesen túlordítani, hiába adtunk bele mindent, és hiába kapcsolta le mellettünk a MOHA a zenéjét (akiknek külön köszönjük!). De én nem vagyok elkeseredve, mert amit mutattunk magunkból, az így is nagyon sok. És megérte. Nem csak hogy megérte, de kell még, még több, amennyi csak lehet! Ennek mennie kell tovább!

Fantasztikus ez a színházi korzó, mennyi lehetőséget ad az embernek. Itt minden természetes. Kiállhat az ember bármivel, nem nézik le, nem nézik hülyének. Mert ez egy ilyen nap, és a színházi embereknek ez hatalmas ajándék. A színházra éhes néző pedig itt megtervezheti az egész évadját, annyi néznivalót találhat. Ennek soha nem szabad véget érnie. Most még jobban éreztem, mint tavaly, hogy ez jó, és ez kell. Most hét órán át voltunk ott. Tíztől ötig. Utána-előtte pedig négy napot töltöttünk közösen. Ez a négy nap... Attila, Ancsi, és a többiek... Ti úgyis tudjátok.