Sehrezád fátyolos tekintete mögül az élet, mint valami pitypang szállt el a fény felé. A lány már nem érezte testének rezgését, a hangok is egyre távolabbról zúgtak agyában. Furcsa, fémes ízt érzett szájában, de figyelmét mégis az egyre erősödő fény, és egy egyre csak közeledő, fura, őszes szakáll, s a felette vidáman lóbázó két szarvacska kötötte le.

A szépséges leányzó gyönyörűséges fejecskéje, mint a felfújt marhagyomor, úgy pattogott végig a kalifa pompás palotájának lépcsőjén. Pedig mindent megpróbált! Mesélt, csak mesélt, majd’ félévig gyűjtötte a varázslatos történeteket, s mégis hiába: a goromba, püffedt hasú kalifa egy mozdulattal metszette el nyakcsigolyáját, hogy aztán a bájos, ártatlan fejecske hupsz, a gránitos köveken megpattanva kezdje meg utolsó útját.

Sehrezád először a hímtagjáról elhíresült szegénylegény meséjét mondta fel feljebbvalójának, aki egészen odáig, hogy a hasistól megrészegült fiúcska maga alá-fölé-mellégyűrte a lengő keblű hastáncos lányokat, szóval egészen odáig kéjes vigyorral hallgatta Sehrezád történetét, ám a semmiből lecsapó szablya, mely megszabadítá gazdáját merev furkójától, nos, ez már igen csak lelombozta az izgatott uralkodót.

De Sehrezád nem lankadt, ellentétben egyszem hallgatóságával, s folytatta, mégpedig a vak koldusok rémes históriájával. De csupán addig jutott a történetmesélésben, amikor is a gaz rablók tűzforró tőreiket az ártatlan lánykák könnyben ázott szemébe vájták, s a kalifa egyből leállította.

Mi légyen, mi légyen? Sehrezád tanakodott magában, milyen történettel is kedveskedjen bitorlójának. Gyorsan énekelt egy dalt a narancsos barackfák dohánylevéltől lerezsizett harmadáról, de csak az időt húzta, hiszen a kalifa nem erre vágyott, csak a kalifa népe, igaz, annak is csak a békésebben vonulgató fele.

Szerencséjére volt még Sehrezád tarsolyában mese, így folytatta. A két testvér gyászáról mesélt, kiknek édesapját a tevehajcsár fiúlány kínozta halálra, kitépve karjait, lábait, s végül szívét. A kalifa ezt a vérfagyasztó mesét sem hagyta a végkifejletig fejlődni. Ahogy a felaprított papagáj történetét sem, kinek nyakát, mellét, hasát, s lábát metszette el a féltékeny férj, majd hitvesét ugyanúgy, csak fordított sorrendben. No, ez már sok volt a kalifának, ki nagyon zokon vette a szépkeblű hitves melleinek ledarabolását.

Sehrezád még próbálkozott egy történettel a minden feljebbvalóval farkaló lánytestvérrel, de a története unalomba fulladt. Ekkor a kalifa felszólította, hogy nagyon szedje össze minden gondolatát, mert már csak egy lehetősége lészen!

Sehrezád nagy levegőt vett, s nekiállt Aladdin történetének. Hiba volt. Hiszen a kalifa egyet gyűlölt mindennél jobban a világon, Miller Zoli éneklését a tábortűz óta, így irdatlan dühét nem leplezve, felkapta valamennyi  kezeügyébe kerülő fegyverét, s miszlikre aprította az ámult meglepetéstől tátott szájjal hebegő lányt.

Utolsónak a fejét kanyarította le.

Sehrezád lépcsőn pattogó fejecskéje végül megállt az út porában, egy arra járó kecske felkapta, a bozótosban elásta, egy ifjú vakond kiszopogatta kékeszöld szemgolyóit gödrükből, a giliszták széthordták agyacskája utolsó morzsáit is, és nem maradt belőle más, mint a hófehér koponyája.

Hát mondjátok, megérte ezért a félkész kalózzászlóért ez a félévnyi mesegyűjtögetés?