Papíron született. Egész pontosan egy kis fecnin, amin egy szó szerepelt: anarchista. Más papírokon más szavak szerepeltek az asztalon. A Hun vagyunk? egyik első próbáján voltunk, és karaktert kellett választanunk magunknak. Nem volt kérdés, amikor először hallottam a lehetőséget, azonnal az enyém kellett, hogy legyen. Pedig akkor még neve sem volt. És semmi mása sem... Csak egy dolgot lehetett róla tudni. Anarchista. Lázadó. Mint én.

Ancsi tudta, hogy őt választom, és nem akart tenni ellene. Bár színészi szempontból választhattam volna másmilyen karaktert, a nagyobb kihívás miatt... De nem bírtam ellenállni, muszáj volt eljátszanom. Akart engem, mint én őt, és szép lassan ez a figura elkezdett formálódni.

Kellett egy név. Csabi... vagy Zsolti. Melyik legyen? A két leganarchistább név. Végül Zsolti lett (milyen vicces, hogy pont nem ismertem egy Zsoltit se, és rá kb. 1 hónapra megismertem egyet). Jó név, illett hozzá. És alakult, formálódott a fejemben és a színpadon egyszerre, miközben persze a több hét karakter is kezdett kialakulni, és kölcsönösen segítettük egymást.

Emlékszem, sok karaktert kellett már eljátszanom... De talán ennyire közel egy sem állt hozzám. A két másik dobogós legyen talán Péter a Káéletből, és Lali, a zalamerenyei Iluska álmából. De az egyikük egy megírt karakter volt, a másikat Attila „megrendelésére" barkácsoltuk össze meglehetősen rövid idő alatt. Mindhárom jutalomjáték volt, de Zsoltit én alkottam. Ezért volt akkora öröm játszani. Csak fel kellett vennem egy a magamétól kicsit különböző attitűdöt. Talán a legnagyobb különbség, köztem és közte, hogy Zsoltinak nem voltak gátlásai. Kimondott mindent, beszólt mindenkinek, sosem tartott a reakciókról, nem létezett előtte tabu. Kevés nála őszintébb ember volt... Ez is rokon vonás. Szintén megvolt benne a rám jellemző társasági élet szeretete, a móka, és a gyerekesség. De ő nálam azért jobban titkolta az érzelmes oldalát, a kötödését, a bizonyítási vágyat, de természetesen ez is mind megvolt benne. Szóval kicsit „DD a köbön".

Hatalmas öröm volt játszani, gyakorlatilag szabad kezünk volt, persze aztán kialakult a szövegkönyv, a történet, a karakterek finomságai. Nem éreztem gátlást. Nem volt rá okom, hogy ne élvezzem. Még csak nem is izgultam... Csak jött, és jött. És mennyire vártam... Én magam alkottam a jelmezét is. Megkurtítottam egy régi nadrágot (ami szintén az enyém volt korábban), és kipingáltam. A választott fekete pólóra egyéb megoldás híján hipóval alkottam meg a kötelező hatalmas anarchista jelet. Kellett még hozzá egy véletlenül lomtalanításon talált szandál és csuklószorító (amik persze jó állapotban, tisztán hevertek egy dobozban az ötödik kerületben, és ki lettek mosva, csak a korrektség kedvéért). És kész is volt. Még a városban is eljátszhattam őt, amikor leforgattuk az előadás előzetesét (szintén nagy kedvenc mozgóképes alkotás). Minden ment, a szöveg, a beszólások, a rap eleinte kicsit döcögős volt, de előadásról előadásra fejlődött ez is, mint minden más, és hatalmas öröm volt játszani.

Megértem, hogy miért kellett mennie, mint ahogy a többieknek is: Melani, Krisztián, Zsuzsanna, Fanny, Saci, Kátya, Peti. Többet egyikük sem szerepel már a Fészek Színház színpadán. Nem öröm így búcsút venni egy előadástól, fél év után, hirtelen. De sajnos elkerülhetetlen volt, magát a színház iramát nem bírta mindenki, többen elmentek, jöttek volna helyettük mások, de idő sem volt... Nem érte volna meg, és ezt elfogadtam, ezért nem ért túl nagy meglepetésként a döntés. Egy színház életében nem csak kellemes döntések vannak, és sajnos nem minden előadás ér véget több végigjátszott évaddal és rákészülős búcsúelőadással... Ez is benne van a pakliban, ahogy mondani szokás, és sajnos mi most pont jól kifogtuk.

Ez van, az élet megy tovább, főleg a színházban. Azért az kicsit fáj, hogy nem tudtam „hivatalosan" elbúcsúzni az előadástól. Úgy jobb lett volna... Bár lélekben tudtam, hogy el kell engednem. Lesz még új kihívás, új karakter. De új Zsolti nem. Belőle csak egy volt, de őt nem felejtik el, amíg világ a világ. Valahol egy haragos tömegben, vagy csak pár barát körében, de mindig ott lázad majd Zsolti. A ruháját más már nem veheti fel, az csak az övé. Egy darabka belőle mindig ott lesz velem... Ahogy egy darabka belőlem vele is. Sokat gondolok majd még rá. Kevés „ilyenje" van egy színésznek, meg kell becsülni. Zsolti, köszönök mindent.