A Fészek Színház szilveszteri meghökkentő meglepetésként erotikus műsorral várja az érdeklődőket legújabb műsorával, melyben fellép a híres, s eddig megfizethetetlen...

Kamu! Kamu, kamu, kamu. Mert egyáltalán nem(?) vetkőznek a lányok, kiskutyát sem engedünk a színpadra, arról nem is beszélve, hogy hírességeket még mindig nem tudunk megfizetni egy epizódszerepre sem. Arról van szó, hogy kicsit fényezni szeretnénk magunkat, de azt mégsem írhatjuk címnek, hogy "A világ legcikibb önreklámja következik", mert azért az már nekünk is sok lenne, arról nem is beszélve, hogy akkor ki kattintana erre a blogbejegyzésre?

Mert a téma ugyanaz: szeretnénk minél több emberhez eljutni, hogy jöjjenek hozzánk megnézni bennünket!

S nem feltétlenül arról van szó - ezt is már milliószor leírtuk itt -, hogy kevés lenne a nézőnk, de egyre több előadást játszanánk, s egyre színesebb, s népesebb körnek.

Mert a Fészek Színház jó! (Egy nem reprezentatív felmérés szerint hetven százalék fölötti a tetszésindexünk, ami elég kimagasló ám!) Mert aki eljön hozzánk, az kényelmesen érzi magát, kicsit meghökken a színházban, de ámulva távozik ebből a gyöngykagylóból. (Nem mi mondtuk: egyik nézőnk!)

vendégkönyvünk

S mi lenne a legjobb reklám, ha nem a nézők szava! Íme, egy kis ízelítő a hozzánk ellátogatott színházszeretők tollából:

"Ez egy akkora nagy ökörség volt hogy még PB is megnyalná a tíz lábujját. És mégis bőgtem a taps alatt. De miért?" (Iskolapélda)

"Megrendítő volt, mert magamat láttam kívülről. Ez az én történetem." (Gyenge vagyok)

"Látható volt és hallható a Halhatatlan. Hallatlan!" (Halhatatlan)

"Egyszerűen pazar! A nyelvi lelemény, a túlburjánzó karakterek, a komikus abszurditás tűzijátéka volt! Imádtam! Nálam Golgota elvtárs Virág elvtárs mellé került a tablón!" (Az utolsó magyar)

"köszönjük a lehetőséget! fergeteges volt! nem találok szavakat. nővéremmel beszéltük miután kijöttünk az előadásról, hogy ezt még egyszer látnunk kell! teljesen a hatása alá kerültünk! gratula mindenkinek! zseniális társulat!" (Az utolsó magyar)

"A Fészek Színház egy család-barát közösség. Nagyon szimpatikus, hogy a tagok összetartanak, az év minden szakaszában építik a közösséget, ez szemmel látható, ha csak a jókedvre gondolok. Maga a színház egy nagyon hangulatos hely, ami a díszleteknek is köszönhető. Évek óta járok ebbe a kis közösségbe, ezáltal jó pár darabot láttam már. Ami eddig a legjobban tetszett, az 'Az utolsó magyar' című darab. Minden korosztálynak bátran merem ajánlani." (Az utolsó magyar)

És néhány régebbi:

"Nem vagyok jó közönség. Legalábbis színházban nem. Nem tudok valamiért kicsit lelkesedni vagy nem tudok kicsit elégedetlenkedni. Így aztán valami vagy tetszik és akkor nagyon tetszik, vagy valami nem tetszik és akkor nagyon nem, s évekre kitörölhetetlen elégedetlenség lesz úrrá rajtam, vagy a lelkesedésem holtomig tart. A mai napig emlékszem a debreceni Pillangó kisasszonyra, amelyben meglett matrónák játszottak tizenéves kislányokat, hallhatóan ropogó térdekkel járták be a színpadot, s annyira hiteltelen, de annyira átélhetetlen volt számomra, hogy már az előadás közepén az utcán találtam magam. Nem hittem nekik. És emlékszem a szolnoki Carmen-re, aki gyönyörű volt és igazi, és őszintén irigyeltem azt a katonát, aki átölelhette. Mert elhittem, amit látok. Utáltam Zsivágót, aki verejtékben fürödve bundakabátban a nyikorgó deszkákon akarta velem elhitetni, hogy valahol a fagyos orosz pusztában éli át tragédiáját. Ő hazudott. Azt hazudta, hogy fázik és szenved, de nem fázott és inkább unatkozott. Szóval nem vagyok jó közönség, mert vagy hiszek vagy nem hiszek. Nincs középút. S ez nem a díszleten, a szereplők életkorán, - sőt megkockáztatom, hogy nem is a tehetségén – múlik, hanem azon, hogy az összhatás elhiteti-e velem a történetet. Magával ragad és átélem, vagy kívül találom magam, valahol messze egy megfigyelői székben. Meghívtak egy darabra. Gyerekek játszanak benne felnőtteket. Gyerekek játszanak nagybetűs életet. Gyerekek akarnak tanítani, tükröt hajlítani, hogy meglássuk magunkat benne. Kicsit szkeptikusan, de huncut kíváncsisággal vártam az előadást, tudva magamról, hogy 10 perc alatt eldől bennem minden. És tényleg eldőlt. Sokkal hamarabb, mint gondoltam. Nem találtam ott gyerekeket, nem láttam színpadot és verítéket, nem hallottam nyikorgó székeket és motyogó nézőket, nem láttam díszletet, szóval nem láttam előadást. Hanem láttam a meg nem született gyereket, szurkoltam az Életet keresgélő szülőknek, gúnyoltam a buta Mamát, vinnyogtam a röhögéstől László Viktor-on, és imádtam a Papát. Érzékeny lettem minden mondatra, és talán ami a legfontosabb, hogy elhittem. Elhittem az első perctől az utolsóig, az első mondattól az utolsóig. És tényleg gyerekek voltak a színpadon. Ezt csak a darab után vettem észre, amikor csapzottan, de felszabadultan, fáradtan és kicsit szorongva figyelték a nézők reakcióit, kutatták, hogy hagytak-e valamilyen lenyomatot a nézők agyában, hogy vajon megértették-e őket. Szívesen válaszolnék nekik. De nem tudok. Hisz nem tudhatom ki volt néző és ki volt részese a játéknak. Nem tudhatom hányan néztek bele a görbe tükörbe, és nem tudhatom hányan voltak azok akik csak megnézték azokat, akik eléjük akarják tartani. Azt viszont biztosan tudom, hogy én benne voltam. Nagyon is. Érzékenyen. Fémérzékenyen." (Fém)

"Szeretem az ilyen színházat, ahol minden fogaskerék pontosan illeszkedik; rengeteg munka van benne, de az nem látszik; a szereplők természetesen léteznek, (néha képességeik és az elvárható tudásuk felett, jóval); rendezés, játék, humor, érzelem: arányos és egy cél érdekében alárendelve; tele kiváló ötlettel; szóval nagyon élveztem. Magávalragadó valóban, a súlyos beszédhibákon is át tudtam siklani. Ne tudjon róla, de a Stellát játszó kislány olyan képességek birtokában van, ami nem tanítható. Groteszk, keze-lába lógó kis figurájára, bájos mosolyára és koravén, érzelmes bölcsességére még sokáig emlékezni fogok. Létezik a színpadon.Ha színész akar lenni, komoly jövő előtt áll, ezt meg merem jósolni." (Fém)

www.feszekszinhaz.hu