2014. január 22. - Gabriella tizennégyszer (Gárdony)

Egy vendégjáték az ilyen. Pakolás, utazás, pakolás, agyalás, az otthon felejtett dolgok leltározása, ebéd, beszélgetés, séta, próba, előadás, hibaelemzéses röhögcsélés, pakolás, vacsora, utazás, pakolás, nehézkes búcsúzás, utazás haza. Nem színházasoknak uncsinak tűnhet, tudom. Nekünk ajándék.

fotó: Ódorné Cseresznye Virág

Másodszor fészkeztünk Gárdonyban. Elsőre a platánsort jártam be, most a tóhoz sétáltam. Találtam két színes táskát egy padon, majd kisvártatva előbukkantak a nádas mögül a hozzájuk tartozó, vihogó, fiatal lányok. Zavarba jöttek , mikor megláttak, felkapták a táskákat és usgyi! Félelmetes vagyok? Mellesleg szeretek vizek partján lenni. A miértjét nem tudom. A Velencei-tónál viszont most először jártam. Balatoni kötődésű családként, mi mindig csak elszaladtunk mellette. A lépcsők ugyanolyanok, mint tengerünknél, a parti körítés szegényesebb. Minden saját felelősségre használandó. Méterekre a víztől bazi nagy, kongó hotel, úttörőtáborosan külön éttermi résszel, az emeleti ajtók szúnyoghálós külső betétje kitárva. Vele szemben csak a gaz látszik, a mögötte megbúvó épületecske eladó. Kicsit feljebb egy rozsdásra korhadt csatornájú nyaraló, ablakok kitörve, a tetőtér faragott fáiról lekopott a kékeszöld festék, imitt-amott törötten lógnak, a melléképületek ajtaja sehol, bennük viszont ágyak ágyneművel és hosszúkás pálinkás üvegekkel. A kerítésen nagy tábla: „A magyar állam tulajdona. Belépni szigorúan tilos!" És mindez eltűnik két utcával feljebb. Ott már él az élet, bár az akváriumfalú 'Kék Tóban' csak mi lubickolunk. Aztán átcigarettázódunk a színházhoz. Ami amúgy a 'Nemzedékek Háza'. Az előadáson úgy tűnik, nem mindegyik nemzedék érzi a magáénak. Régóta látom, de hozzászokni nem tudok: a vidéki fiatalokat nem érdekli a színház. Illetve, talán érdekelné, ha tudnák, mi is az. Hogy a francba lehet kultúrakerülően felnőni, lenni?

Amúgy meg nincs miért sírni, a ház tele. A huszonharmadik Gabriellánkat nézik, beleélős kíváncsisággal. Először játsszuk egyébként tényleg más térben, mint a Jemolban. A torzón maradt próba után tartunk is picit a tág tértől, de feleslegesen. Bemozogjuk. Vagyis inkább belakjuk. A fellépő négyesünknek zsigerből jön már az éjszakai kaland. Belénk ivódott. Mindig belefáradunk, de jó újra meg újra újaknak megmutatni. Czatillának ajándék igazán az előadás. Nem oldalról pislog egy plexirésen, hanem szemtől szembe fényez, hangkezel. És közben önfeledt nézővé válik. Azt látja, amit elképzelt, mikor írt, ami mégis elszabadul és önálló életre kel (mint Kurt Vonnegut kutyája a „Bajnokok reggelijében". olvastátok?). Nagy élmény lehet...., tényleg, Attila, akarsz róla beszélni?

A többi kiscsoportos magánügyünk. Akiknek van miért együtt lenniük, azok szeretnek együtt lenni. Például mi is. Örülni jó. Together örülni még inkább. Hazamenni nehéz. Az másik világ.

Lebegünk hát. Világok között.