A tegnapi Gabriella tizennégyszer előadás előhozta a régi kedves emlékeket. Hogyan? Megírom.

Serei Dani fotója (előadás alatt már megint volt ideje erre is, haha)

Elég régen volt az a híres próbafolyamat, amikor öt (plusz egy) ember boldogságban és elégedettségben töltött el közösen néhány hetet a Jemol barlangjában. Voltak persze feszültségek is,  de mind eltörpültek a közös akarás homályában.

Készült az előadás!

Volt rendező, voltak színészek, még egy zenész is volt, mégis úgy emlékszem az egészre, mint egy nagy együttes alkotásra. De hogy is van ez?

Mert a rendező (azaz én) már akkor látja maga előtt az egészet, amikor a többiek még bele sem olvastak a szövegkönyvbe! Igen, ez így van. De aztán jönnek a találkozások, a közös értelmezések, és jönnek a (ki)próbálások, amikor aztán élőben lehet kipróbálni ezt meg azt.

És kipróbáltuk.

Emlékszem, Zsófival mennyit kerestük Gabriella hangját. Hiszen ez az alapja a karakternek. (Szerintem.) Tamással Dániel "útvonalának" kitalálása volt a legemlékezetesebb számomra. (Nehéz meg- és elmozdítani Barabás urat, az biztos.) Bélával a doktor kettősségén vacilláltunk pont annyit, ami kellett ahhoz, hogy ennyire félre tudja vezetni a nézőket. Danival volt a legkönnyebb. Leültünk a színpad szélére, s csak mondtam, mondtam, ő meg jegyzetelte, s negyedszavakból megértettük egymást.

De miért is írok erről?

A tegnapi előadás elég gyér, de annál lelkesebb közönsége előtt, a félhétkor még oly magabiztos színészgárda bizony belegabalyodott néhány jelenetbe. Kezdődött Gabriella szigszalag keresésével, majd jöttek a kimaradt mondatok, ordítások stb. S hogy mit eredményezett mindez?

Nekem (és Daninak a dob mögött) vicces perceket, a nézőknek egy még feszültebb családi drámát, a szereplőknek pedig maximális odafigyelést. És félpillanat alatt meghozott döntéseket, amivel kisegítik a másikat.

Mint a próbán. Közösen agyaltak, segítették egymást. Ami persze teljesen normális a színpadon. De már annyira megszoktam, hogy tökéletesen pörög ez az előadás, hogy jó volt újra látni a "kezdeteket".

Ezért ragaszkodom görcsösen ahhoz, hogy a jövő évadban is játsszuk tovább. Igaz, hogy baromi nagy munka lesz közönséget szervezni - hiszen a közelünkből, az általunk elérhető közegből már szinte mindenki látta -, de ezt az előadást, ezt a négy színészt (és zenészt) mindenki látnia kell!

"A viharos hegyen áll egy ház..."
(Remélem, még sokszor olvassátok ezeket a mondatokat!)