Az utolsó magyar - 2014. február 16.

Csend, nyugalom, béke. Második napja nem esik. A farkasok sem acsarkodnak már. Jóllaktak. Bajtársaink, ki a túlélésünkért küzdöttek, nem harcolnak. Hófödte tetemük mozdulatlan. Egyedül maradtam.

Ragyogó napsütésben Isten mosolyát véltem felfedezni. Idegen! Ébredj! Te vagy az üzenet! Hited, vágyad engem dicsőít! Én életet teremtettem! A halált ti választottátok.

Milyen nap van ma? 1867. október 23. A forradalom napja. Hajnalodik. Ma sem sikerült aludnom, mint ahogy az elmúlt tíz évben. Talán az ágyamban tudnék, és ha még az asszony is ott lenne... Napról napra fogy az erőm, Hitem, reményem még mindig a régi, de már csak benne bízhatok. Indulok.

Tegnap combig, ma már csak térdig süppedtem a hóba. Holnap bokáig, holnapután zöld mezőkön megyek tovább. Hamarosan megérkezek. Vajon várnak-e még rám? Hisznek-e még bennem? Asszonyom, kinek ölelése bilincs, fogva tartana-e még? Lányom, ki mesémre szunnyad békésen, várja-e a folytatást...?

Ezt a fát én ültettem! Azt is. Amazt is. Itthon vagyok, csókolj vissza anyaföld! Fiad megérkezett! Ne sírj, újra tied vagyok!

Ma este kibeszélünk!