Mostanában hallottam a mamahotel (szak)kifejezést. Komoly a lemaradásom néhány területen, jaj! Pedig ehhez a kifejezéshez párosítható terület (vagy fordítva) elég komolyan jelen van mindennapjainkban. Fiatalok vs. (színház)élet!

Csabi, az Iskolapéldából (a kép csak illusztráció)

Arról szeretnék írni egy blogbejegyzést, amiből egy "Grant kapitány gyermekei" méretű könyv is megtelne! Azért megpróbálom.

Igazából egy beismerés következik. Kudarcélmény. Pedig arról is írhatnék, mekkora nagy király vagyok ebben vagy abban, de a siker nem feltétlenül jó hatással van az emberre, míg a sikertelenség sokkal inkább ösztönöz. Na.

Amikor (nagyon)fiatalokkal foglalkoztam, elfogadtam a játékszabályt, a feltételeket, s meglepetések nélkül éltem meg a feladatok súlyát. Egy általános iskolás kiskamasz, egy középiskolás kamasz meglepni nem, ám kiborítani bőven tud. Mert ez a "küldetése". Aki foglalkozott már ezzel a korosztállyal, tisztában van a kihívás nagyságával, s talán azzal is, mennyi szépség rejlik a közösen létrehozott valamikben.

Irodalma végtelen, gyakorlati megismerése határtalan; kamaszok mindig voltak, s mindig lesznek.

Az alapszabályom a feltétlen bizalom törvénye volt. Én találtam ki - pedig biztosan rengetegen alkalmazzák -, s hol fürödtem a sikerben, hol téptem a hajam a kudarc okán. De kitartóan vállaltam a felelősséget értük, mert úgy gondoltam, hogy megérte. (Na, itt hagyom abba, de egyszer még megírom bőlére eresztve, ígérem!)

Közeleg az évad vége, ami a Fészek Színháznál most egy korszak végét is jelenti. Az Első Négyéves Terv értékelése következik... nem most, hiszen csak egy mellékvágányról beszélek jelen esetben.

A középiskolásokból "kifejlődő" társulatunk fiataljairól beszélek, akikkel valamiért nem jött össze a nagy együttrepülés. Mert szállni akartunk a lehetőségek fellegében, jómagam folytatva a feltétlen bizalomra épülő odaadást, ők a kamaszoknak kijáró szájbiggyesztett semittevést, s hiába alakult úgy minden, hogy hihettünk benne: csak a csillagos ég állíthat meg minket!

Nem így történt.

Mert a kamaszokból ifjú felnőttek lettek, a játékszabályokat innentől az Élet írja, amiket vagy elfogadunk, vagy nem. Így lett a színházból mamahotel, sőt, papabank, ami aztán majdnem taccsra tett minket.

Elkövettem azt a hibát, hogy mindenkit megmenteni akartam, megtartani a színháznak. (Nem a Fészeknek, hanem "A" színháznak.) S erre mondja az egyszerű néne: ami nem megy, azt nem kell erőltetni! 

Ezért van, hogy az eddigi 30-40 fős társulat igen csak lecsökken létszámilag - ami persze nem igaz, hiszen az új elképzelésekkel a távlati 50-100 fős csapatról fantáziálunk már most, s hamarost realizálódni is tud a tervünk -, sok egykori kedves diákszínjátszónk búcsúzik a színháztól - de nem tőlünk. (Remélem!)

Hibáztam, hibáztunk, de a tapasztalás miatt megérte.

Arról nem is beszélve, hogy a másikban megismerve az embert többek lettünk. Mindannyian.

(A következő sohamegnemírt fejezetben a sikerekről írok majd, arról a néhány egykori "gyerekről", aki vette a lapot, s felnőttként is imád játszani. Hm.)