Az utolsó magyar - 2014.március 20.

Felvétel. Az készült a csütörtöki előadásról. Röviden elmondva: bakik, kép leesés, csúszás, koncentrálatlanság. Tulajdonképpen minden megtörtént ami megtörténhet egy előadáson. De miért pont akkor amikor felvettük? Nem tudom, de nem is fontos. Ami megtörtént, az megtörtént. Minek bolygatni a múltat? Nem? Nem! Viszont megdicsértek amúgy, de azt majd később.

Különös, de a kamerára összesen háromszor gondoltam az előadás közben. A legelső jelenetemben néztem a közönséget, és egyszer csak egy kamera. "Hopp! Ja, ezt most felvesszük!" Úgy nagyjából ennyi volt. Csináltam tovább a dolgokat. Másodszor, amikor leesett Golgota elvtárs képe a falról. Béla megszólalt, behívott a színpadra mint Vonya Móric. Néztem a képet, hüledeztem, hogy elvtársunk leesett. Majd kivittem újraragasztani. Ekkor jöttem rá, hogy ez bizony megmarad képileg, hangilag. Nem csak a fejekben.

Amúgy megjegyezném, hogy miután kiesett a kép keretéből, látszódott, hogy ragasztószalaggal van megragasztva. Ami ugyebár nem volt még akkoriban. No, miután megragasztottam, visszavittem a színpadra. Nos, én hülye, felrakásnál,véletlenül fordítva próbálkoztam. Nem volt nekem elég, hogy az, aki ne vette volna észre a ragasztót a kép hátán mikor leesett, bizonytalanságban éljen. Így hát megmutattam még egyszer, kicsit hosszabb ideig, hogy igen, az ott ragasztószalag. No mindegy.

Harmadik alkalommal pedig a késes jelenet közben. Nagy hiba volt. Eszembe jutott, hogy a mostani súlyos (kicsit elhíztam mostanában, na!) állapotomban fogok szerepelni a felvételen. Hogy nézhet ki a hasam a felvételen? Főképp, hogy a kamera köztudottan kövérít. Főleg 16:9-ben.

Késes jelenetről jut eszembe. Félrevezettem benne saját magam. Tudtam, hogy el kell ejtenem valamit, persze nem direkt (psszt!), csak éppen a kés volt a kezembe, hát túl estem rajta. A kés várt fémes koppanásának hangja a padlón még nem is történt meg, s máris eszembe jutott, hogy nem a kést, hanem a botot kell elejteni. Hogy miért? Mint mondtam, "A kés várt fémes koppanásának hangja", na itt a bökkenő. Az marhára műanyag. Ráadásul hajlik is.

Még nincs ám vége! A táncban - ami végtelenül egyszerű - is hibáztam. Valamiért van két lépés, amit mindig felcserélek. Felcserélnék, ha nem lenne ott Zsófi. Lekövetem a lépéseit, és akkor minden rendben. Most azt vettem észre, hogy nem így van. Zsófi is felcserélte valahogy. Oldalra néztem, ő is rám, majd összenevettünk. Jó volt.

A felvétel amúgy szerintem jól sikerült. A vágás meg úgyis mindent megold.

Április 6-án lesz az utolsó. Remélem, jól sikerül. Jó lenne egy szép előadással búcsúzni tőle! Na meg persze a szívatások is. Tetszett nekem ez. Még akkor is, ha... Még akkor is. Durva volt az évad első fele, és most rossz látni, hogy szinte a semmiért dolgoztam. Ha még egy 10-15 előadás lett volna... De úgy látszik, nem volt benne annyi. Nem volt bennünk annyi. Majd legközelebb.

Amúgy Anikó, a társulatvezető, dicsért meg, hogy egyszerre csinálom a technikát, és szerepelek is. Azt mondta ügyes vagyok.