Az interjú-sorozat következő kibeszélője Barabás Tamás. Órákig beszélgettünk a színház társalgójában, ott, ahol egyébként a nézők szoktak várakozni előadások előtt. Lehet, hogy ez is valami jel?

[Tamás a következő zenét ajánlja az interjú olvasása mellé]

Mutatkozz be, kérlek!

B.T.: Születtem 1970. január 6.-án a Hatvani Kórházban, hajnali fél kettőkor. Annyit tudok még, hogy aznap éjjel +12 C° volt, dörgött és villámlott.

Hát ez igazán pontos volt. Milyen volt a gyerekkorod?

B.T.: Nekem istentelenül jó gyerekkorom volt. Mindig állami gazdaságokban töltöttem. 5 éves koromig Hatvan-Nagygomboson, ez Hatvan külterülete ma is. aztán Kartalra költöztünk a Tangazdaságba. Ez egy állami mezőgazdasági terület volt, kerítéssel elzárva, raktárakkal, lakásokkal, irodákkal, hatalmas, parkos résszel. Ott lehetett szalmabálákon ugrálni, magtárakba szökni és zsák-labirintusokban bujkálni egész nap. Két épület-sor között fociztunk és folyamatosan kirúgtuk az ablakokat, amit a cégnek kellett megjavítania.

Naponta új ablak volt?

B.T.: Nem, naponta nem. Hétvégenként értünk rá ott focizni. Aztán 13 éves koromban leigazoltam a kartali csapatba, és ez a házi foci sajnos ritkult.
De, mondom, az csoda, hogy egy erdős, fákkal körülvett házunk volt, rengeteg madárral. Baromi kellemesen éltünk. Mintha egy ilyen kis elszeparált kunyhóban laktunk volna, valami mesebeli erdő mélyén.

A foci kezdett előbb érdekelni, vagy a művészet?

B.T.: Ez azért egy könnyen megválaszolható kérdés, mert a művészettel viszonylag későn találkoztam. Mi ugyan csak 40 km-re voltunk Pesttől, de művészet nem járt arra. Viszont éjjel-nappal fociztunk. S hát én igazolt sportoló voltam 13 éves koromtól 41 éves koromig. Tehát az volt az első. Művészet? Néha elmentünk színházba az osztállyal, Hofira a szülőkkel és ennyi volt. Meg a helyi mozi. De az még az érettségim előtt bezárt.

Mikor kezdett el érdekelni? Meg miért? Nem feltétlenül a színház, mert ugye tudjuk, hogy neked vannak verses köteteid is, amik megjelentek.

B.T.:  Írtam, igen. Nagyon korán, már alsó tagozatos koromban a fogalmazásaimra mindig ötöst kaptam, és kérdezték, hogy honnan másoltam. Harmadikos voltam, mikor az osztályfőnököm Dosztojevszkij könyvet adott ajándékba, hogy ez érdekelni fogja a gyereket, most még nem, de majd egy-két év múlva. S igaza lett. Negyedikesként, saját elhatározásból bejelentettem, hogy Aszódra akarok járni a zeneiskolába és meg szeretnék tanulni zongorázni. Zongoránk persze nem volt, anyuék biztosra mentek, csak 3 év múlva vették meg a pianínót, ami ma is megvan. Verseket pedig, szerintem, minden olyan kamasz, aki ki szeretné magát fejezni, ír.

De neked meg is jelent köteted. Kettő, ha jól tudom, de lehet, hogy több.

B.T.: Saját kötet kettő, és antológiákban jelentem meg kétszer vagy háromszor. De volt, hogy elbeszéléssel, tehát nem feltétlen verssel. Amúgy, lehet, hogy csak mázlim volt, hogy megjelentek. Az első az 19 éves koromban,  azt a helyi önkormányzat támogatta. A második az 27 éves koromban. Később már nem forszíroztam új kötetet, már nem a versírás volt a fontos.

És akkor a színház az hogyan, mikor jött be a képbe?

B.T.: Azt konkrétan, napra pontosan tudom, majdnem. 1984. márciusában voltunk a Katona József Színházban. És ott…

Akkor voltál tizen...?

B.T.: 14 éves. Spiró György: Az Imposztor című darabját játszották. Major Tamással a főszerepben. És nekem borzasztóan tetszett az előadás.

És mikor kezdtél el színjátszani?

B.T.: 17 éves koromban. Aszódon jártam gimibe és volt ott egy csapat régebb óta, akiket nagyjából ismertem. Viszont nekem nem tetszett amit csináltak. Mint minden amatőr színjátszó,  vásári komédiákkal kezdtek, meg ünnepi műsorokkal. És ezek engem nem érdekeltek. Viszont volt ott egy szőke lány, aki már igen, és ez erősen motivált, hogy egészen közel kerüljek a csapathoz. Alig, hogy beléptem, szóba került, hogy belekezdünk egy musical-be. Sose csináltuk meg. (nevetés) Abban én lettem volna a brigádvezető, ami egy ilyen másod-főszerep-féle. Nem csináltuk meg, viszont ott ragadtam. Az első fellépésem az egy november 7-i ünnepi műsor volt. És nem sokkal később már mentem is katonának.

Voltál katona?

B.T.: Igen, Budaörsön. Katonai elhárításnál. Unalmas, értelmetlen hely volt, viszont rengeteget olvastam a könyvtárban, és filmeket néztem. És amikor kijöttem, csináltam egy saját produkciót. Amit én írtam, rendeztem.

Ez mi volt?

B.T.: Mi már leszoktunk róla volt a címe. Egy Győrfi János nevezetű úriemberrel csináltuk, aki játszott a helyi színjátszóban. Kétszemélyes darab volt. És zenés.

És a zene az mennyire maradt meg  neked?

B.T.: A zongorázást abbahagytam másodikos gimnazista koromban. Illetve szóltak, hogy hagyjam abba. Bevallom, nemigen jutott időm gyakorlásra. Anélkül meg... De a zenét a mai napig szeretem. Hallgatom és koncertekre járok. Viszont egy stílust nem bírok sokáig hallgatni. 2-3 óra után váltanom kell.

A gimnázium is zenei volt?

B.T.: Nem, sima normál gimi volt.

És akkor  azt mondd el nekem, hogyan lett belőled mindezek után könyvelő?

B.T.: Ez egy nagyon hosszadalmas történet...  A gimnázium után először is tanítottam...

Mit?

B.T.: Testnevelést, éneket és történelmet, képesítés nélkül, általános iskolában. Pár hónap után  összekülönböztem az igazgatónővel. Ez elő-elő fordult velem különböző helyeken. És utána elkerültem az IMI-be (Ipari Műszergyár Iklad) pénzügyesnek.

Érettségivel?

B.T.: Igen. Szóval dolgozgattam pénzügyesként, közben felvettek a főiskolára, Gyöngyösre Azt levelezőn végeztem el, és ott lettem mérlegképes könyvelő is.

Akkor, hogy te könyvelő lettél, valamilyen szinten véletlen, nem?

B.T.: Akkoriban ez nagyon jó megélhetésnek tűnt.

Korán kezdted tehát a színházi pályafutásod, mint rendező. Hány évesen is lettél katona? Huszon? Tízen?

B.T.: 19 évesen vonultam be, és 20 évesen csináltam az első saját darabomat, amit rendeztem is.

És onnantól kezdve folyamatosan rendeztél ugye? Nagyobb szerepeid nem is voltak, csak a sajátjaidban?

B.T.: Nem volt más. (nevetés) Illetve, volt két év amikor Molnár darabokat játszottunk, és azokat egy gimnáziumi osztálytársam rendezte, azokban csak szerepeltem. De az összes többiben… Az az igazság, hogy a saját ízlésemre választottam a darabokat. Többnyire olyat amit rajtam kívül a környéken nem is ismert senki. Nagyon sokat például regényből írtam át, úgy az általam csinált darabok egyharmada ilyen, és ezeket  a regényeket sem igazán ismerték. Tehát nem volt, nem kellett mihez igazodnom. Persze, nem dacból választottam őket, hanem ezekben találtam fontosnak tartott mondanivalót. És természetesen mindegyikben volt legalább egy olyan szerep, amit szívesen eljátszottam volna.

De sűrűn el is játszottad nem? Sűrűn szerepelsz saját darabjaidban.

B.T.: Igen, de már nem mindig játszom főszerepet. (nevetés)

Értem. Egy kis ego kell mindig. (nevetés) Mi áll közelebb hozzád szerinted? A színészet, vagy a rendezés?

B.T.: Hmmm. (kattogó fogaskerekek) A rendezést, azt folyamatosan tanulom. A színészet pedig ösztönösen sokkal jobban megy. Jó a kapcsolatteremtő képességem, tudok koncentráltam figyelni és empátiából sem vagyok rossz. És a színpadi működéshez mindez kell. Könnyen, félelem nélkül teremtek kontaktust a partnerekkel, színpadon. A játékkal nem kell külön törődnöm, külön fejlesztenem, mint a rendezést. Azt gyorstalpalón végeztem, és még mindig nem vagyok kész, igényem, hogy utána olvassak, hogy nézzem másokét, hogy csináljam. Tudatosan egyre nehezebbeket, tudatosan mindig más fajtát, hogy kipróbálódjon. Tehát ezt még most is csak tanulom.  Rendezőként sokkal többet változtam, mint színészként.

Gondolom előrefelé, tehát fejlődtél?

B.T.: Igen. Legalábbis így érzem. De ezt a nézőktől kéne inkább megkérdezni.

Foglalkoztál-e valaha diákokkal, vagy csak felnőtt színjátszókkal? Huzamosabb ideig, vagy egy előadás erejéig?

B.T.: Egyetlen egyszer. Nagyon élveztem. Kaptam egy csoportot egy produkcióra, mind nálam fiatalabbak voltak. Sajnos nem jutottunk el a premierig. Nagyon érdekes volt, de az még közeli korosztály volt, csak 5-6 év korkülönbséggel. De az utóbbi 20 évben nem. Nézd, kamaszként kezdtem kamaszokkal, ahogy nőttünk, együtt öregedtünk... és mindig olyasmit játszottunk, ami a saját életkorunk problémáira reflektált!

[Elsőre igazából ezt a zenét ajánlotta mellé, de később megváltoztatta a fentire. Gondoltam,
ha már nem szólna az előző, akkor tegyétek be ezt!]

Mi a jelentése számodra az amatőr szónak?

(hosszú csönd)

B.T.: Az amatőr szót mindenki úgy használja, mint valami pejoratív kifejezést. A lényeg az amatőrnél, hogy sokkal nehezebb dolga van, mint a profinak. Ugyanazt a teljesítményt várják el tőle, de nem veszik figyelembe, hogy esetleg napi 4-10 órában teljesen mást csinál. A profi viszont azt a 4-10 órát is arra fordítja, hogy felkészüljön az előadásra. Tehát két-háromszor olyan nehéz dolga van egy amatőrnek. Másrészt, szerintem két dolog különbözteti meg a profit az amatőrtől. Első a pénz. Nem, vagy nagyon minimális fizetséget kap egy amatőr. A másik pedig a társadalmi megbecsültség.

És általában az embereknek mit jelent ez a szó?

B.T.: Ez sokat változott. Amikor én kezdtem, akkor ez nem volt pejoratív. Rengeteg amatőr zenekar volt például akkoriban. A Lord,  az Edda, a KFT is évekig amatőrként működött. A fiatalok elmentek koncertre, előadásokra és úgy választottak maguknak bálványt, ma ezt megoldja a tévé. Most sokkal fontosabb a pénz az emberek életében, és elfogadottabb értékmérő, mint az, hogy amit csinálsz jó-e, fontos-e.

De, ha bele gondolsz, egy átlagos néző azt mondja, hogy nem jön el megnézni az amatőrt, mert az nem jó. Nem?

B.T.: Nem. Pesten talán. De vidéken, ahol csak évi 3-4 előadás van, ott akit érdekel, az eljön. Majdnem mindegy, hogy mire, de eljön, csak legyen mit néznie. Erre mondják azt, hogy igénytelen a vidéki. Persze, mert amit elé raksz, csak azt tudja megnézni... Ez is sokat változott, mert fiatal koromban, sőt néhány évvel ezelőtt is, Pestre feljönni még nem volt áldozat. Ma, ha  egy négy tagú család feljön színházba, azt tízezer alatt nem tudják megúszni sehol. Más már minden. Nem csupán az, hogy mennyibe kerül, hanem ma már az az ízlés, amit a tévében látnak. Régebben láthattak olyat amiben tényleg volt valami gondolat. Ma nincs a tévékben semmi ilyen, viszont azt hiszik, hogy az a művészet, amit a tévében látnak. Hát, nem az!

Mennyire nehéz neked feljárni ide hozzánk?

B.T.: Egyre nehezebb, de ennek semmi köze a színházhoz. Ha valaki valamit szeret, akkor meg próbálja oldani, hogy legyen rá ideje. A velem egykorúak simán elmennek hetente egy-kétszer focizni. Nem az idővel van a baj. Az anyagi helyzete változik meg az embereknek, drasztikusan.

Van, akinek föl, van, akinek le.

B.T.: Keveseknek fel, sokaknak le. (nevetés)

Tehát valószínűleg nagy az akarat benned a színház felé. Valószínűleg, hogyha végül is pénzt áldozol rá. De, miért? Miért pont a színház felé?

B.T.: Amit gondolok, ezen a kifejezési formán keresztül tudom a legjobban, legérthetőbben közölni. Legalábbis eddig ezen.

És nézni miért szereted?

B.T.: Nézni sem szeretek mindent. Van olyan színház, amelyből legszívesebben a hatodik percben kimennék, mert nem ad semmiféle intellektuális élményt. Nézni is akkor jó, ha annak amit látok, van számomra érvényes közlendője. Akarjon valamit mondani. A színháznak egyébként ez a leglényegibb lényege.

Szerinted manapság az emberek miért járnak színházba?

B.T.: Sok oka van. És réteg okok. Egy részük megszokta. Gyerekkora óta megszokta, hogy ez neki élményt ad, ez neki jó, ezt szereti. Egyébként sokkal kisebb a sztár-kultusz, mint gyerekkoromban.. A 70-es, 80-as években a színész az egy megközelíthetetlenül nagy sztár volt, egy csoda. Ma már egy színész nem akkora nagy sztár, mint 20-30 éve. Nem látják, nem tud azzá válni. Aztán van egy réteg, amelyik sznobériából jár színházba, és csak azokba megy, amelyekről a kritikusok 80%-a ír. És vannak a fiatalok, illetve csak egy szűk rétege a fiatalságnak, amelyik kalandvágyból keresi, hátha így tud szólni valakikhez, hátha ki tud tűnni. Szerinted, van a réteg, akikről beszélek?

A saját környezetemben azt veszem észre, sok osztállyal találkozom, meg fiatalabbakkal, hogy mondjuk egy 30 fős osztályból egy, maximum kettő ember ismeri a színházat, és el is menne. A többi csak azt tudja, hogy ha a tanár szól, akkor kötelező elmenni.

B.T.: Hm. Vidéken az átlagkor a nézők között 45-50 év. Ez azért szörnyű, mert akkor 15-20 év múlva kinek fogunk játszani? A fiatal színházcsinálóknak ez nagyon nagy kérdőjel lehet. Nagy kérdés. Már, ha lesznek.

Ó, abból van sok. Olyanból legalábbis, aki végigcsinál egy sima gimnáziumot, színházat még csak látásból ismeri. Elmegy a színműre…

B.T.: Majd nem veszik fel...

Igen. És akkor elmegy színész 2-re. Félévente 300.000 forintért. Színész 2-ből nagyon sok van.

B.T.: És aztán?

Kis színházak, majd tv. Aztán talán nagy színházak is, mivel a tévében már celeb lett.

B.T.: Tehát a kereskedelmi  tévék szippantják fel ezt a réteget?

Én ezt látom, igen. 

Mi fogott meg téged a Fészek Színházban? Kezdjük ott, hogy hogyan kerültél ide?

B.T.: Tagja voltam az amatőr színjátszás országos vezetőségének, és amikor lemondtam, akkor Cziczó Attila lett a helyemre választva. Ez egy közgyűlésen történt meg a Szkénében, ahol egyben bemutatták az évad legjobb előadásait is. Ott láttam a Fém-et. Nagyokat röhögtem rajta, valószínűleg azért, mert  felismertem a filmes utalásokat. Mert Attila nagyon sokat reflektál más művészeti ágakra. Filmekre, irodalomra. Illetve nagyon tetszett a három főszereplő is. Aztán elhoztam a csoportomat a Három nővér-re. Utána beszélgettünk Attilával, kiderült, hogy körülbelül egy idősek vagyunk és akkor megbeszéltük, hogy ha lesz rá lehetőség akkor együtt dolgozunk. Akkor még nem tudtam, hogy Attila már gondolkodik az Iskolapéldán.

És mi tartott itt téged?

B.T.: A saját, aszódi csoportomban már nyűg volt, hogy egyedül enyém a szervezés, a háttérmunka. Amikor idekerültem,  lehetett lubickolni. Semmi más dolgom nem volt, mint bejönni, szerepelni, meghajolni, beszélgetni a nézőkkel. Nem volt adminisztratív felelősségem a produkció létrejöttében. Másik, ami vonzó volt, hogy profik a körülmények. A legtöbb amatőr csoport, művelődési ház vidéken nem rendelkezik ilyen technikai felszereltséggel. De tovább megyek, a Pesten lévő csoportok zöme se.
Később pedig valahogy automatikussá lett. Attila is számolt velem. S ugye, ő mindig előre tudja a következő évadot, szerepeket. Már úgy benne lehetsz egy előadásban, hogy még az előadásról sem tudsz.

Hülye kérdés. Szereted?

B.T.: Sokat változott. Még el kell dőlnie, hogy jó, vagy rossz irányba. Sőt, nekem még nem is olyan sokat, mint az itt lévő többieknek, a fiataloknak. Vagyunk itt néhányan felnőttek, nekünk könnyebb a szakmai változást megszokni. Mi úgy jöttünk ide, hogy tudtunk színházat csinálni, kaptunk szerepeket, jó szerepeket, sikerült is megoldanunk. És mi ezt vártuk a színháztól, a színház pedig azt várja, hogy ezt megcsináljuk továbbra is. Mellékesen részt kell venni a propagálásban, a közönségszervezésben, mert ez egy amatőr színház, ez tök természetes. A fiataloknak borzasztóan nagy a változás. Először is felnőttek. Még ha úgy nem is, de életkorilag igen. És szembesülnek egy csomó olyan problémával, amivel régebben, kamaszként nem. Hogy az élet nem habos torta. Tehát ami időt eddig a színházra tudtak fordítani, az eltűnt. Vagy sokat kell brusztolni érte, hogy megmaradjon. Sokaknak ez nem megy.

Van-e valami olyan történeted magadról, ami szerinted nagyban befolyásolta az életed, vagy egy nagyobb döntésed?

B.T.: Nagy döntéseket nem történetek segítenek meghozni, hanem általában valami trauma. Mert, ha az élet rááll egy vágányra, fut 5-6-8-10 évig, akkor önszántadból nagyon nehezen lépsz ki belőle. Egyrészt megszoktad, és kezdesz félni attól, hogy mi vár ezen kívül. Ehhez kell mindig valami külső nyomás, egzisztenciális probléma, mint, hogy kirúgnak vagy ilyesmi. És akkor muszáj másik irányba menned. Nekem a privát életemben 2-3-szor volt ilyen. A színházi életem viszont gyakorlatilag egy rózsaszínű álom, mert abban nem volt ilyen. Az elindult, és szépen lassan, folyamatosan hömpölyög; voltak benne kisebb hullámvölgyek, de traumatikus dolog, hogy most drasztikusan csinálni kell valamit, ilyen nem. Mindig megkaptuk egymástól amit szerettünk volna. Ez viszont tök jó. Lehet, hogy ez az a biztonság, ami az életem kilengéseit tompította.

Van-e olyan, hogy a színházból vett, kapott dolog miatt változtatsz meg dolgot? Hatással van a privát életedre?

B.T.: Egy ember otthon mikrokörnyezetben él. Az ezen kívül eső alig érdekli, az úgyis ellenség, vagy közömbös kikerülendő. Ezzel szemben a színházban sosem vagy mikrokörnyezetben. Mindig van körülötted jó néhány ember, akik ráadásul még változnak is. És neked meg kell tanulni velük békés egymásmellettiségben együtt élni. Pusztán azért, hogy tudjatok közösen dolgozni. És szerintem a színház ebben segít. Hogy a saját privát életemben sokkal toleránsabb legyek.

Volt-e kedvenc karaktered? Bárhol, bármikor.

B.T.: Több is. Én nagyon szerettem a Kean, a színész-ben a címszereplő Kean-t. A Marslakók Inváziójában a professzort. Azt az egészet nagyon szerettem, mert én írtam át színpadra egy regényből, amit Magyarországon senki nem ismer. Pedig állítólag abból készült az Avatar. És szeretem ebből a színházból több karakteremet is, de amit nagyon-nagyon, az a Gabriella tizennégyszer-ben Dániel.

Kedvenc dráma, darab?

B.T.: Van. Például Csehovtól a Platonov. Ezt már három feldolgozásban is láttam. Tulajdonképpen az ön-sorsrontásról szól. Én azokat a darabokat szeretem, amik belemásznak az ember lelkébe, és ez nagyon is olyan. Aktív nézőségre késztet. Engem azok az előadások érdekelnek, ahol megnyílnak az emberi lelkek, és állást kell foglalnom, hogy én mit gondolok, mit érzek, mit tartok jónak. Tehát hatnak gyakorlatilag a saját privát életemre, gondolkodásomra is.

Fészkesből van-e?

B.T.: A Gabriella tizennégyszer, második pedig a Gyenge vagyok. De például  mindig eszembe jut, mert annyira jó gondolat, a nem/más-ból az a rész, amikor a Mamma mondja, hogy tele vagyunk emlékekkel, mert a képek azok végül is emlékek, és mi döntjük el, hogy melyiket tesszük ki a falra. Vagyis, hogy mire akarunk emlékezni. És ez nagyon igaz. Meg az is, hogy eltelik tíz év, az emlékek nagyon megkopnak, és csak az lesz a fontos, ami minden nap előtted van, vagy ami nagyon erős volt.

A nép ellensége a te rendezésed. Mit gondolsz, milyen pályát írt le itt?

B.T.: Gondolj bele: 2 évad alatt 18 előadása lesz. Az évi kilenc. Szerintem sokkal nagyobb karriert is befuthatott volna.

Min múlott?

B.T.: Mire a színészek egy része elfogadta, mire kibékült azzal, hogy én mit szeretnék ezzel, vagy ki tudott békülni saját magával, el is ment egy évadunk. És a darab igazából ebben a második évadban futja azt, amit futnia kell. Egész jó előadás a második évadban, és nagyon döcögős volt az elsőben.

Szerinted szépen fejezi be? Akkor ér vége amikor kell?

B.T.: Sokkal terhelhetőbb lett volna, sokkal többször kellett volna játszani, hogy elérje azt az embertömeget, akit kellett volna. De szépen fogja befejezni, két nagyon jó előadással. Egy jó hangulatú közösséggel. Kicsit szomorkás lesz a vége, mert az előadással többen a színháztól is búcsúznak.  De igazából az a lényeg, hogy ebben a "népes" közösségben ebben a két évben nem volt konfliktus.

Mit gondolsz, meddig fogod még folytatni, mint alkotó, a színházat?

B.T.: Amíg fizikálisan bírom, és amíg Magyarországon élek, addig csinálom.

Ki a következő?

B.T.: Cziczó Attilát választottam.

És a kérdezz-felelekben bezárul a kör...