Eseménydús hetek vannak mögöttünk. Miután az elmúlt hónapokban nem nagyon csináltam semmit a színpadon, egyszer csak hirtelen megint „beindult a gépezet”, annyi mindenben találtam magam egyszerre, mint már nagyon régen. A legtöbbeknek nyilván ez nem jelentett ilyen hirtelen beindulást, mivel szerepeltek előadásokban, de nekem hatalmas érzés volt újra résztvenni több alkotófolyamatban is. Egyszerre volt nosztalgikus és újszerű.

Kezdetnek ott volt Color House, ami szinten tartotta bennem a színházat, miközben úgy éreztem, hogy egyre jobb vagyok benne. Az előadás egyre inkább összeállt, megszokott része lett az életünknek a próbafolyamat. Aztán sajnos most úgy néz ki, megint parkolópályára kell állítanunk a dolgot. Valamiért nagyon nehéz azt a célt betölteni, amit szolgált volna az előadás. Főleg itt, Magyarországon. Iskolákba vittük volna, de úgy néz ki, az egészből nem lesz semmi. Persze ha mégis, az majd úgyis kiderül. De azért, hogy ne vesszen teljesen kárba a próbafolyamat, júniusban még elő fogjuk adni kétszer, a vasvári színjátszó fesztiválon. Pont kapóra jön. Már várom… Is, meg nem is, mert nekem onnantól kezdve szinte biztosan végleg megváltoznak a dolgok… De addig még van két hónap, és kellemes lesz előtte kicsit újraéleszteni a próbafolyamatot, a 3-4 napos vasvári nosztalgia meg pláne. Nyáron, melegben…

És jöttek a munkabemutatók, először a Comment Lájv című egyszerhasználatos, a mi kis saját színházi éjszakánkon, március 29.-én. Ennek a lényege az volt, hogy internetről származó szövegeket ültettünk át „valós” életszituációkba. Mondanom sem kell, komolyan venni egy másodpercig sem kellett a dolgot, és a próbafolyamathoz is valahogy így álltunk hozzá. Sok nevetés, komolytalankodás, több szállóigévé lett mondat, és persze a kellő időben azért a koncentráció sem hiányzott. Jól kialakult ez a kis hatos csapat, családias hétvégét töltöttünk együtt a színházban, első este összeraktuk, második este előadtuk, és ennyi volt. Egy ilyennek nem is kell több, nagyon jó volt megcsinálni, újra együtt dolgozni azokkal, akikkel már régen, és teljesítette a célját: egy estére önfeledt szórakozás a nézőknek és a színészeknek egyaránt, ami aztán elrepül, de az emlék persze ott marad.

És végül az az esemény, ami ezt az intenzív időszakot lezárta: a Mov(i)e Stars munkabemutatója, ami hosszú várakozás után végre lezajlott. Micsoda próbafolyamat volt… Eleinte senki sem tudta, hogy mi fog ebből pontosan kisülni. Lassan körvonalazódott, de mivel Stubnya Béla kezei alatt voltunk, meg sem fordult a fejünkben, hogy lesz-e ebből valami. Naná, hogy lett! Péntekre létrejött az ideális állapot, elég jól összeállt az előadás, együtt voltak az emberek, mindenki akarta. Szép kis nap volt a premier napja… A szokásos délutáni tengés-lengés a korán érkezőkkel, az előkészületek, sminkelés, mindenki jelmezben, laza bemelegítés még utoljára, aztán elkezdődött. Először még nem az előadás, csak mindenki elfoglalta a helyét az „előjátékhoz”, amiben napszemüveges titkosügynökök vegyültek a nézők közé. Én a folyosón, egy dobogó alatt vártam a jelet, hogy előjöhessek. Ez volt persze az előadás legkevésbé élvezhető része, várni, hogy végre előmászhassak, próbálni értelmezni a külvilágból hallott történéseket, kizárni a fölösleges gondolatokat, találni egy kényelmes pózt, gondolkodni, hogy hogy telhet ilyen lassan az idő… Aztán végre felhangzott a gong, és elkezdődhetett.

Nem tudom, mire számítottak a nézők, de erre biztos nem. Még az előtérben sikerült megnevettetni őket, egy olyan dolgot nézhettek végig, amit nálunk még nem nagyon. És milyen jó volt csinálni… Később azt hallottam, hogy volt, aki még sose látott ilyen fegyelmezettnek. Visszagondoltam, és tényleg, még csak meg sem rezdült az arcom, sőt, meg sem fordult a fejemben, hogy elröhöghetem.

Aztán elkezdődtek a színpadi események…. És bárcsak azt írhatnám, hogy problémamentesen ment le az egész előadás, de sajnos nem így történt. Egy félreértésnek hála a legeslegelső jelenetnél sikerült egyáltalán nem azt csinálnom, amit kellene, és korábban elkezdenem az egész előadást… A takarásban azon gondolkodtam, hogy most mi lesz. Vártam a lesújtó tekinteteket... Aztán úgy döntöttem, hogy nem várom, és innentől kezdve az egész elfelejtődött, és minden úgy ment, ahogy mennie kellett. Intenzíven lepörgött az a kb. egy óra, amin hónapokat dolgoztunk. Hatalmas élmény volt. Szerintem mindenkinek, még ha sokaknak mást is jelentett ez az előadás. Volt, akinek búcsút, volt, akinek a búcsú előszelét, Bélának meg pl. az első színházi rendezését. Nem is gondoltam volna, annyira tapasztaltan csinálta… Persze, mint később elmesélte, csinált már ilyet, csak nem színházban, hanem különböző tréningeken. Hallani, hogy neki ugyanolyan élmény volt velünk dolgozni, mint nekünk vele, nagyon jó érzés. Ismerem már Bélát olyan régóta, hogy tudjam, mekkora művész… És az, hogy végig egyenrangú partnerként kezelt minket, az, hogy örömöt okozott neki, hogy velünk dolgozhatott, baromi jó. Kölcsönösen adtunk egymásnak.

Így telt ez az elmúlt 1-2 hónap, kísérletezésekkel, búcsúkkal, jövőbe nézéssel. Még nincs vége az évadnak, csak megritkulnak az események. Aztán beköszönt a nyár… Aztán ősz lesz megint. Messze van még, és már nem az én dolgom erről írni, szóval csak annyit mondanék: más lesz.