Először Olaszországban, egy idilli píneafenyős sziklás-öblös tengerillatú nyaralóvároskában találkoztam a Tájbrék szövegével. Giccses mi? Attila elkészült vele, én azonnal rohantam a legközelebbi wifinyerőhelyhez és felfaltam a drámát.

Miután beteltem vele, rögtön éreztem, hogy ez nekem nagyon tetszik és hogy ebben nagyon sok van: sok tartalom, sok rétegnyi mondanivaló, sok szimbólum, sok érzelem, sok humor, sok lehetőség. Fémes és Iskolapéldás látomásaim voltak tőle.

Aztán jött az augusztus, lementünk luxusalkotótáborozni Zamárdiba és felborult az addigi magabiztosságom. Továbbra is éreztem, hogy az alapanyag megannyi lehetőséggel telített (itt jött el a megfelelő pont, hogy visszafogjam a romantikus lányregény stílt), nem is abban kételkedtem, hanem inkább saját magamban, ami abból fakadt, hogy tehetetlennek éreztem magam a karakteremmel, Dorinával kapcsolatban – ez az érzés nagyjából a nyilvános főpróbáig kitartott, bár a végefelé kicsit halványodva. Ilyen még sose fordult elő velem.

De kanyarodjunk vissza az augusztusi alkotótáborhoz, ahol kapaszkodó nélkül éreztem magam, és ezt a közös drámaértelmezés és a jelenetezések sem tompították. Viszont itt beszéltünk meg egy alapvetést, amit aztán a kamaraszínpadunkra is feldobtunk, miszerint a két részre osztható szerkezet részei legyenek minél kontrasztosabban elválasztva a következő módon: előszöris, adott volt a szerkezet, miszerint a dráma a főhős, Pesti Győző életét és álomvilágát mutatja be. A két sík világosan elkülönül: álom és valóság. A dráma egy abszurd. Adta magát tehát, hogy Pesti Győző valósága legyen minél kifordítottabb, minél abszurdabb, minél túlzóbb – ahogy azt főhősünk saját szűrőjén keresztül látja. Ehhez ott volt Jendrics Ancsi rendkívüli érzéke a látványteremtéshez: Győző realitása rikítóan színes és látványos lett, a többiek jóvoltából pedig üvöltően dallamos és szívfacsaróan (cziczószó következik) röhögcséges lett. Az álomvilág pedig ennek az inverze: természetes és "normális".

Csak amíg ide eljutottunk... Globálban is beszélhetnék a próbafolyamatról, de nem fogok. Önző módon a karakterépítésről írnék inkább. Igen. Ahhoz képest, hogy a francia énekesnő, Alexandrine megvalósításától tartottam jobban, végül Dorinával, a színésznővel gyűlt meg a bajom. Már egész közel volt a nyilvános főpróba, és még mindig erőtlennek és bátortalannak éreztem. Talán mert annyira elemelt, plasztikus és távoli – mint az összes karakter a győzői realitásban. Aztán rájöttem, hogy el kell engedni a szorongást, ami öngerjesztő módon táplálkozott a karakter meg nem találásából fakadó frusztrációmból és sikerült! Meglett! P. Hovár Dorina, a színművész.

És szépen összeért a többi színfolttal, belesimult az előadás szövetébe. És egyre jobban élvezem azt a fajta elemelt gátlástalanságot, amit egy cziczóabszurdban lehet csak igazán kiélni – és úgy látom, ez nekünk nagyon megy!