Ez a tény úgy ért, mint derült égből villámcsapás. Nem voltam rá felkészülve.
 Ja, amúgy most visszatértem a blogra. Papíron még mindig társulati tag vagyok, ugyanannyit járok a színházba, mint eddig, sőt, úgy tűnik, előléptem első számú jegykezelővé. Ez azért nem semmi, mert első számú színész úgyse lehetnék soha. Nem születtem annak. A sors ilyen igazságtalanságait sajnos csak elfogadni lehet, amennyiben szeretne az ember kiegyensúlyozott, boldog életet élni. Hmm, az előadás, amiről írok, is tartalmaz valami hasonlót…

  Szóval most semmiben nem játszom, de elég nagy esély van rá, hogy jövő ősztől megint fogok. Persze majd akkor kiderül. És most már tényleg úgy vagyok vele, hogy színház > film. Érdekel ez valakit? Nem? Gondoltam. Na mindegy, azért elmondtam. Egy kis ön-update még nem ártott senkinek. Na, szóval a Tájbrék.
 Korábban, leginkább amikor még csak lelkes jóbarát voltam, Attila minden írását már jóval a bemutató előtt elolvastam. Mire a színpadra került, már nagyjából tudtam, mit fogok látni. Egy ideje felhagytam ezzel. Rájöttem, hogy jobb inkább kívülről szemlélni az előadásokat, amikben nem vagyok benne. Mert így sokkal nagyobb élményt ad, amikor először megnézem. Persze mivel társulati tag vagyok, néha-néha megfordulok 1-2 próbán, és ismerem Attila rendezői módszereit, azért nagyjából tudom, mire számíthatok. De az élményt teljes egészében először csak a nézőtéren kapom meg. És ez így jó.
  Tudtam, hogy ez lesz a legújabb cziczóabszurd, amiből minden évben van egy. A hallott/látott információk alapján nagyon vártam, hogy mi lesz ez egész végül, és amit láttam, az minden előzetes elképzelésemet felülmúlta. A Tájbrék lett Attila hasonló műveinek a koronája, az ars poeticája, összefoglalója mindennek, amit Attila a színházról és a világról lát. Emellett ráadásul az új kezdet első, és sokáig biztos legfényesebb darabja is, ami már tényleg elhozta a színházba a SZÍNHÁZAT (ha eddig ez nem lett volna világos).
  A jellegzetes cziczói vonások még sose voltak ilyen kidolgozottak. Még sose lettek ennyire eltalálva a karakterek, és hozzájuk a megfelelő játszók. Működik. Láthatóan nincs különbség a „profi” színészek, és a színház előző korszakából itt maradt, a színházcsinálásra már komolyabban tekintő, fiatal társulati tagok között. Mert már VALÓBAN nincs különbség. Ez már egy intézmény (Miklós Zsófi fogalmazta meg tökéletesen pár napja, amire én nem találtam a jó szót), ahol már nem számít, hogy ki „papíros” színész, és ki csupán fiatal, lelkes „amatőr” (bár szerintem ezt a szót mostantól inkább ne használjuk). Mert a színházban már mindannyian ugyanazt csinálják. Csak a fiataljaink kaptak még egy pluszt a múltból, ami kicsit színesebbé teszi nekik az ittlétet, de már őket is a színház viszi előre, és láthatóan akarják. Tőlük sem kell hát mást elvárni, mint a vendégként jelenlévő, színészi munkákból pénzt kereső SZÍÍÍÍÍNÉÉÉÉÉSZ-ektől. Nem? De. Itt már mindenki egyenrangú, a színpadon meg pláne.

  Azért született meg most a mesterhármas, mert legutóbb az Iskolapéldát (amúgy november 7-én megjelenik Attila drámakötete, benne lesz az is, vegyétek!) tartottam ennyire kereknek, összetettnek, működőképesnek, örökérvényűnek. Előtte meg persze a FÉM-et. Azóta is volt minden évben új abszurd, és rossznak távolról sem nevezhető egyik sem, de valami hiányzott belőlük a tökéletességhez. Valami apró, pici, megfogalmazhatatlan. És ez most a Tájbrékben maradéktalanul megvan, ezért foglalja el számomra (és szerintem a legtöbb ember számára, aki nyomon követi Attila munkásságát) mostantól a harmadik helyet a dobogón. Félreértés ne essék, ez három egyenrangú helyezett, egymás mellett állnak egy egyszintes dobogón, szépen kiegészítik egymást (és milyen érdekes, mindhárom merőben más színházi körülmények között készült). És persze ott van még a Káélet, örök szerelmem, de az egy abszolút másik kategória (erről jut eszembe, mondtam már, hogy november 7-én megjelenik Attila drámakötete?).
  Szóval most, sok év után végre megint MINDEN stimmel. A hangulat, a szereplők, a látvány, az üzenet, az előadásmód, a lekerekítés. Ennél jobban nem tudok kedvet csinálni a dologhoz, az én helyzetem elég speciális, mert én „beszélem a nyelvet” (ezt is Miklós Zsófi mondta, tök jó, hogy van valaki, aki képes egyszerűen megfogalmazni, amit én csak bonyolultan körülírni tudok), tehát nekem nem kell nagy agymunkát belefektetnem, hogy jól szórakozzak. Elegánsan szólva vágom a témát.
  Szóval gyertek el, és megtudtok mindent: miért érdemes színdarabot rendezni, miért jó írni, szerepelni, jelmezezni, miért jó még csak simán ott lenni a pezsgésben is (mint én), mit gondol Attila nemzeti történelmünk elmúlt 25 évéről….
  Ja igen, még ott van ez is. Amiért igazából íródott a darab. Ami az egésznek a kiindulópontja. Amiről most megint oldalakat írhatnék, hogy milyen érdekes, hogy mennyien mennyi félét gondolnak az emberek, hogy mennyi érzést, heves indulatot vált ki. Vagy hogy milyen vicces, hogy kedden az internetadó elleni tüntetésről futottam be az előadás legvégére, nem tudva, hogy az aznapi etapot alkotó-néző beszélgetés is követi. Aminek köszönhetően igazából ugyanazt folytattam, amit előtte órákig csináltam. Érdekes volt hirtelen egy merőben más közegbe csöppenve megtapasztalni majdnem ugyanazt. A véletlenek adják sokszor a legérdekesebb helyzeteket. (Véletlenek?) Pedig ez „csak” egy színdarab. De közben túlmutat saját magán. Ha megnézed, és nem ad neked semmit, valószínűleg nem erről a bolygóról származol (bár a nem magyarok erős hendikeppel indulnak). Ennél jobban az egekig dicsőíteni nem tudom az előadást, és ez magamtól jön, nem parancsoltak rám, és benyalni sem akarok. Nem vagyok az a fajta. Ami jó, az jó. Ennyi. És hogy ne jöjjön el a világvége, következhet a tőlem megszokott, elmaradhatatlan végső nagy tanulság: TES-SÉK-SZÍN-HÁZ-BA-JÖN-NI!!!
Ja, és egyébként november 7-én...Vagy ezt már mondtam?