Hétfőn negyedik alkalommal került megrendezésre a Müsziben az Okuláré projekt nevű színházi előadássorozat. Sőt, talán inkább összművészetit kellene mondanom, mert úgy tűnik, egyre inkább ebbe az irányba szeretne tartani Ilyés Lénárd (Leó), aki ezeket az estéket kitalálja, összehozza, menedzseli (és ezért jár neki a nagy riszpekt). Persze a kiindulópontja és fő mozgatórugója az egésznek továbbra is a színház.  

 Ezeken az estéken mindig van egy előre megadott téma (ezúttal a szerelemtelenség), amiben három szerző ír egy-egy tizenöt perces drámát, amiket aztán a színészek felolvasószínházként adnak elő. És nem csak Budapesten. Mialatt a Müsziben zajlik a felolvasás, számos más helyen is ez történik, az ország különböző pontjain és a határon túl is, pl. Csehországban, sőt Kanadában is tartanak kisebb-nagyobb közösségek ilyen estekét (persze nem mindenhol sikerült pont a pestivel egy időben). A három előadás után szünet, majd szavazás következik, ahol az összes helyszín szavazatai alapján kihirdetik az est győztes drámáját, aminek a szerzője biztosan versenyben lesz következő alkalommal is. 
 Ez az alap, ami az összművészetiség jegyében van tovább fűszerezve. Már legutóbb is jelen volt a képzőművészet. Miközben a jelenetek mennek, Szabó Kristóf festő a színpad mellett alkot, így a hallottak alapján három festmény is születik. Új elemek is bekerültek most a kalapba, a tánc és a zene. Mindhárom előadás alatt egy tizenegy fős kórus állt a színpad szélén, akik elegendő humorral és öniróniával adták elő a beékelt dalokat. Az első két előadás után pedig színpadra lépett Szitás Balázs egy-egy pár perces mozgásszínházi etűddel, ami egyszerre volt humoros, beteg, és abszolút profi.

 A három szerző közül kettőt már ismertem, ők Korcsmáros András, és a hely egyik „szellemi atyja”, Formanek Csaba. Újoncként pedig egy szintén régi motoros a szakmában, Lőrincz Zsuzsa. A felolvasó színészek között természetesen ott van Leó, és sok más „ismerős arc”. És hogy kicsit a Fészekhez is köthető legyen a dolog: szereplőként már oszlopos tagja a projektnek a mi Barabás Tamásunk. Ez nekem még egy külön kis plusz ízt ad az egész, már így is ezerszínű forgataghoz.  
 Az első jelenet Korcsmáros András Robi és Juli című drámája. Bevallom, nekem a három mű közül most az övé nyerte el a legkevésbé a tetszésemet. Egy (nekem) kissé egyszerű, színház a színházban helyzettel oldotta meg a feladatot, nagyjából egy szituációra és gegre építve: együtt próbál egy színházi „pestiművész” és egy sorozatsztár színésznőcske, akivel persze a nézőtérről be-be szólogató rendező (Tamás) kissé elnézőbben bánik. Humorosnak humoros volt, életszagúnak életszagú, a szereplők jól működtek, de nekem mégis hiányzott belőle valami, ami túlmutat az alaphelyzeten. 
 A második Lőrincz Zsuzsa drámája, a Csokoládé. Az ő neve eddig számomra ismeretlen volt, itt megtudtam róla, hogy forgatókönyvíróként és színészként is végzett színházi polihisztor. Ő volt az, akinek a szavazatomat adtam volna, ha nem késem le a szünet után a szavazást. Zseniális alapszituációt teremtett, egy lánnyal, aki a sosem látott nagymamáját keresi egy vidéki öregotthonban, mielőtt végleg itt hagyná az országot. Meg is találja a mamát, aki egy másik öregasszonnyal osztozik a szobán. Hosszan beszélgetnek, miközben a másik néni is figyel, és ezt néha jelzi is. Aztán a legvégén kiderül, hogy… Hogy mi derül ki, azt inkább megtartom magamnak. Ebből a rövid drámából látszott, hogy a szerző nem csak a művészetet, hanem az embereket is jól ismeri, minden mondat és apró helyzet tényleg valóságosnak hatott, úgy, hogy egyáltalán nem volt direkt és szájbarágós. Emiatt, és két nénit játszó Cserje Zsuzsa és Weisz Ildikó tökéletes alakítása miatt volt nálam ez a mű a fénypont.  
 A harmadik Formanek Csaba Lala és Lili-je. Csabát már régóta ismerem, neki is megvan a senki mással össze nem téveszthető, egyedi stílusa. Rég láttam tőle előadást, és jó volt látni, hogy nem csak az inkább képi megoldásokra, egyéni alakításokra és pillanatokra alapozott, pörgös-elgondolkodtató, hosszabb művekben tud nagyot alkotni, és átadni az embereknek, ami benne van, hanem egy ilyen rövid, könnyű, de mégis mély „szösszenetben” is. Bár az látszik, hogy most sem szabott gátat annak, ami előtört belőle. Két bohóc, egy fiú és egy lány állnak az út szélén, a párbeszédük és a tetteik tökéletesen adják vissza a legtöbb mai párkapcsolat jó-rossz pillanatait és problémáit. Plusz meg van fűszerezve a jelenet egy narrátorral, aki valamit felolvas, de a szereplők azt már nem csinálják meg. Ezzel a megoldással többeknek volt baja, szerintem viszont sokat adott hozzá, talán pont ettől működött annyira olajozottan.  

 Rossz művekről itt nem lehet beszélni. Mindenki ad valamit, minden jelent valamit. De mégiscsak verseny van, aminek a szünet után meg is tudjuk az eredményét: ezúttal Formanek Csaba nyert, tehát ő biztos ott lesz a legközelebbi Okulárén is. Ezután jön a beszélgetés, ahol mindenki elmondhatja, amit a drámákról és a megvalósításukról gondol. Leó jól kézben tartja a dolgokat, ami nem egyszerű feladat ennyi művész között. Tamás is hozza a tőle megszokottat, markánsan képviseli a véleményét, bátran veszi fel a harcot akár a  szerzőkkel is, akiket persze szintén nem kell félteni. Aztán amikor mindenki jól kibeszélte magából, ami benne volt, lassacskán véget ér az Okuláré, és mindenki nagy barátságban vonul át a kinti térbe sörözni, beszélgetni, kontaktolni, élvezni a nyüzsgést. Ez a jó a Müsziben, hogy a „buli” sosem ér véget.  És az Okuláré Projekt sem, legközelebb január 12-én lesz ilyen, én nagyon ajánlom mindenkinek. Plusz még akár velem is lehet itt találkozni, ha valakinek esetleg pont ez adná meg a fő motivációt.