2014 őszén mutatta be színházunk Cziczó Attila ’TÁJBRÉK’ című színdarabját. Az előadás nem titkoltan az elmúlt negyedszázad magyarországi történéseit dolgozta fel – ám mindezt egy groteszk megfogalmazásban, a Pesti család életét bemutatva.

Barabás Tamás és Cziczó Attila a 'Tájbrék' egyik jelenetében

A szerző-rendező Cziczó Attila a tőle megszokott lendülettel vezeti végig a nézőt a család huszonöt évén, hol a realitás talaján szenvedősen kacagva, hol az álmok fellegén szárnyalva. Mindenkinek üdítő, szórakoztató, s elgondolkodtató kétszer egy órát ígér az Orczy úti társulat legújabb ősbemutatója: hiszen aki “csak” egy család hétköz- és ünnepnapjait akarja meglesni, azt kapja. Aki ennél többet szeretne belelátni a kacifántos történetbe, ezernyi áthallással találkozhat. Sőt, ezúttal ál-mozgásszínház, operabetétek, s egy kis gasztrotúra is színezi az egyébként is színes, és meglehetősen abszurd előadást. Pesti Győző elrontotta, de magyarosan! Van lehetőség kijavításra? Kiderül...

Kiderül? Erről (is) kérdeztem az író-rendezőt.

Mi a Tájbrék sztorija?
Cz.A. – Van egy család. Apa, anya, gyerek, mama. Meg a papa, aki már nincs, de megjelenik, mert az apa, aki fodrász egyébként, pedig költő is lehetne, néha álmodik. Hú, de mikről álmodozik! Mert amúgy egy lúzer, egy kisember, akinek a hasa már pocak, a térde krumpli, a tekintete pedig szürke. Az anya sem különb, bár domborúságai még bőszen domborodnak, ám mégsem énekesnő lett, ahogy eltervezte, hanem feleség és anyuka. Egyikből sem osztályelső. A lány színésznő, de az a színitanodásan elviselhetetlen förtelem. A mama jópofa, de ő már túl van mindenen: csak röhög és pofozgat mindenkit. És ott van még a bölcsész fiú, aki udvarolgat mindenkinek, a dekoratívan csöcsös csinibaba, aki főleg egzisztenciára vágyik, bár kimondani nem tudja a szót, és az izlandi ügyvéd, a nyugat hangja, illetve lehelete, aki keres valamit a családban, de mindig mást talál. Ez egy családi előadás. Zenével, dalokkal, táncokkal, versekkel, és megszámlálhatatlan humoros epizóddal - ami csak erre a családra jellemző! Hiszen mi, az egészséges lelkivilágú leselkedők, mi aztán nem vagyunk kiröhögni valók. Ugye? (Hahahaha!)

De nem egy család életét akartad megírni. Ugye?
Cz.A. – Persze, hogy nem! Illetve… Nem. De. Nem. Hm… Mindig úgy írok, hogy van egy általam fontosnak tartott „üzenet”, amit elrejtek valami könnyen befogadható történet mögé. Amikor például a családról írtam (Gyenge vagyok, Halhatatlan, Fém), mindig valami erős felszínt húztam történetmesélés címszóval a drámára, ami által a mélyebb gondolatokra nem kíváncsi nézők is megtalálhatják a számukra fontos, vagy éppen könnyebben emészthető... valamit. Mert a néző – szerintem – nem feltétlenül valósidőben szeretné megfejteni az alkotók néha túlbonyolított gondolatfűzéreit. Szüksége van csendekre, könnyebben befogadható egyértelműségekre, s aztán otthon, vagy akár az előadás után kávézgatva átértékeli, mit is kapott. Nekem ez nagyon tetsző hozzáállás.

Sokat készülsz egy-egy drámád megírására?
Cz.A. – Általában igen. De a ’Tájbrék’ esetében más volt a helyzet. Ugyanis nekem sem volt tiszta, miről is akarok írni. Tudtam, hogy egy pesti kisember felnőtt életét szeretném feldolgozni, de nem volt meg a váz hozzá. Aztán találtunk egy pályázatot, amit a rendszerváltás évfordulójára írtak ki, s akkor egyből beugrott, hogy ez az, ezt kerestem! Hogyan nem jutott el egyből a tudatomig, hiszen annyira egyértelmű! ’88-ban érettségiztem, rendszerváltó fiatal voltam, első színpadi bemutatkozásom egy negyvennyolcas forradalmi rockopera volt, s igen, a demokráciánkkal egyszerre váltam én is felnőtté. Örömökben, hibákban, sikerekben, tévutakban is osztoztunk. Nekem is nehéz ezzel szembesülni, ám mégis büszke vagyok rá, hogy megélhettem, megélhetem mindezt.

Az, hogy Magyarországról, a magyarokról írjál, valami küldetésszerű alapvetésnek tartod?
Cz.A. – Persze. Itt élek, most élek itt. Magyar vagyok, a magyar nyelvet használom. Liberális magyar ember vagyok. Micsoda forradalmi ezt kimondani, ugye? Elfogadom, hogy a közösség, ahová tartozom, ilyen.

Milyen?
Cz.A. – Öngyűlölő nép vagyunk. Minden pozitív magyar sajátosság ellenére ezt tartom most a legfontosabbnak, amiről beszélnünk kell! Mert az egyénekre lebontva ez nem igaz. De a hatalom, talán tudatosan, valami haszonszerző céllal ezt sulykolja felénk. Ha a magyar kultúráról van szó, akkor ez kétszeresen is igaz. Nem nézünk magyar filmeket, magyar színműveket, nem olvasunk magyar íróktól ésatöbbi. Erről természetesen a kultúránk szereplői is tehetnek, de az igazi felelős a hatalom, a politikai elit. Mindig kell egy ellenség, ami egységessé kovácsolhatja a magyarokat, mert kicsi nemzet vagyunk, a térképeken csak egy apró pötty. De miben különbözik egy magyar ember a lengyeltől, a némettől? Semmiben. Megszületik, él, meghal. S az, hogy ezt az időt hogyan, mivel, és kivel tölti el, mindig az egyén dolga és felelőssége. Erről a felelősségről írtam a ’Tájbrék’ párbeszédeiben: magyar emberek beszélgetnek magukról. Hogy ez a rendszerváltásról szól, vagy egy sikertelen családról, tök mindegy. Sohasem szabad engedni, hogy a kudarcok irányítsák az életünket. A sikerekről, örömökről kell szólnia minden percünknek. Mindig lehet újrakezdeni, mindig ki lehet javítani a hibákat. Nem szeretem azt a magyar önképet, amelyik a sírást helyezi előtérbe a nevetéssel szemben. Nem vagyunk balsors átkozta nép, hanem tizenvalahány-millió ember vagyunk, akik egy nyelvet beszélnek. De ez nem elég: ki kell nézni a határainkon túlra, s megismerni a világot! A Fészek Színháznak is ez az alapgondolata: „színházat csinálunk, a világról a magyaroknak, s magyarul a világnak”.

Inkább lelkesnek tűnsz, miközben elég lehangoló mondatokat hallottam most tőled.
Cz.A. – Örökoptimista vagyok. Csak rám kell nézni! (Hahahaha.)

Fontosnak tartod a nézők visszajelzéseit?
Cz.A. – A legfontosabbnak! Hiszen ez az egyetlen értelme van a színháznak: találkozni a befogadókkal. Szeretem, ahogyan alakítjuk egymást. Jó találkozni a velem egyívásúakkal, s azokkal is, akiknek valami újat, többet tudok mondani róla, rólam, magunkról. És az sem keserít el, amikor elzárkózókkal találkozom. Szerencsére, ebből van a legkevesebb. Szóval nézők nélkül semmi értelme sem lenne a színháznak. S bízom benne, hogy sokan gondolkoznak így a színházcsinálók között, mert különben nagyon szomorú lennék. Egyébként is magányosnak érzem magam a magyar színházi közegben, csak itthon vagyok otthon, a Fészek Színházban. De nem baj, jól érzem magam, jól érezzük magunkat.

Akkor ez azt jelenti, hogy tudatosan amatőrökkel csinálsz előadásokat? Nem vágysz „igazi” színészekre, „igazi” színházra?
Cz.A. – Színház az, amit annak gondolunk. Ha azt mondjuk, hogy az Orczy úton ez egy színház, ahol színházi előadást lehet látni, a nézőnek tök mindegy, hogy hova jön, az érdekli, hogy sikerült megszólítani, vagy nem. A mi amatőrjeink, köztük én is, nem sokban különböznek a hírességektől, talán csak pont ebben, hogy nem ismeri őket a félország! Dolgozunk hivatásos színészekkel is, de senki sem firtatja, hogy ki honnan jött. A közös munka és eredmény a lényeg. Szokták persze mondani lelkes nézők, hogy „igazi” színházban, sokkal több néző előtt mekkora siker lenne ez az előadás, de azt nem gondolják végig, hogy ez a tragikomédia ide lett megálmodva, ebbe a térbe, ezekkel a színészekkel. S lehet, hogy az itt átélt élményt, lelkesedést nem tudnám garantálni máshol. Most még szeretem ezt a kicsi színházat, a harminc nézőjével, szűk színpadával, de biztos lesz másképp is. Kipróbálom majd máshol, másokkal, az biztos! De ez a színház az én kezem nyomát viseli, az enyémet is, s akikkel együtt vagyok, mind-mind nagyszerű emberek, s nagyszerű színházcsinálók. Na, például erről is szól a ’Tájbrék’: megtalálni azokat, akikkel érdemes leélni egy életet. Vagy féléletet. Negyedet…

Minden korosztálynak szól ez az előadás? Hiszen nem titok, hogy a kamaszvilágból léptetek ki, a középiskolás korosztály volt még nem is olyan régen a célközönségetek. Mit gondolsz erről?
Cz.A. – Minden előadás megtalálja a közönségét. Sokszor mi is meglepődünk, mert néha nem azt a korosztályt sikerül bevonzanunk, akiknek szántuk. Ma már, persze, inkább a felnőtteknek játszunk, ők járnak el hozzánk. De sosem felejtjük el, honnan is jöttünk: egy bájos, amatőr, diákszínjátszó csoport voltunk. S maradunk is, ameddig lehet, ameddig bírjuk. A ’Tájbrék’, s az összes többi előadásunk is, ugyanúgy szól fiataloknak és öregebbeknek. Nincsenek határok. Persze az, hogy kinek mit jelent az átélt élmény, az már más téma. De ezekről nagyon sokat beszélgetünk előadások után. Ezért is érdemes eljönni hozzánk, mert a vélemény nálunk nem marad kimondatlanul.