Nagyon vártuk ezt a napot! Április 8., az első szabad választás 25 éves évfordulója... Mert akár hiszitek, akár nem, a Tájbrék igazából nem is egy család története, hahahaha! Nos. Szakmai estre készültünk, ám végül nem velük lett tele a nézőtér, bár hárman ott voltak: igazi színházas emberek! (Mondjuk a második etapra megfogyatkozott a nézősereg, de erről majd később.)

Volt minden: izgulás, remek jelenetek, gyengébb jelenetek, vastaps, langytaps, lelkes és unatkozó néző, és egy nagyon élménydús beszélgetés előadás után hajnalig.

Na! Készültünk erre az estére, vártuk a szakmát, ezer meghívót elküldtünk, de szokás szerint süket fejeket döngettünk. Olyan posztosak vagyunk emezek szemében, na! De nem is ez számít, mert sokan eljöttek, főleg online jeggyel, két kritikus hölgy is beült, meg egy fesztivál válogató, s a sok-sok idegen arc között ott vigyorgott Toldi Bandi. (Furcsa ám ez, hogy nézünk az arcokba, s csupa idegen ül velünk szemben! Bandinak vajon milyen lehetett?)

Amit tudtam: az előadás kész van, igaz, hogy kissé hosszúnak tűnhet, de csak azt a 4-5 percet kell kivenni belőle, amit az öltözések miatt kényszerből benne hagytunk. (Persze vannak feleslegesnek tűnő, sőt, gyengébb jelenetek is, de most még nem érzem, hogy ezektől meg kellene szabadulni. Így egész az előadás, na!) A színészek nagyon beleálltak a szerepbe, szó nem érheti a színpadot, sőt, vannak kiemelkedő alakítások. Most döbbentem rá, hogy a szakmán kívül minket már senki sem "amatőröz" le. (Joggal ám!)

És azt is tudtam, hogy nehéz a téma, a szöveg, bonyolult a gondolatfüzér, odafigyelést igényel végig, nehéz befogadni úgy enblock az egészet, de sokan szeretik - talán ezért -, s vannak, akik meg nem - szintén ezért. S ez jó: mert kezelhetetlen lenne, ha mindenki odalenne érte, s az is, ha senki sem szeretné. (És a székeink kényelmetlenek, bár a párnák segítenek!)

Amit kaptunk: egy nagyon lelkes (mínusz 3 fő) teltházat az első felvonásban, egy megritkult jobboldalt, de továbbra is lelkes balt a másodikban. és a végén egy eddig nem hallott vastapsot. (Balról.) A beszélgetésen kábé huszonöten maradtunk vendégestől, szereplőstől, és sokáig beszélgettünk. (Zsíroskenyérrel, borral, kólával.) Kritika is akadt, de mellbevágóan értő nézőkkel ültünk egy körben (lezseniztek, lekisspiróztak, hajjaj!), de értették, s ez a legfontosabb. (Mondjuk Anikó is jól odakérdezgetett!)

Illetve... Meg nem értették minden részletét, de megjött a válasz erre is: nem is kell, mert az egésznek a lényege a fontos, a hatás, az élmény. Ami mindenkinek más. És persze szó esett mindenről: politikáról, társadalomról, kultúrpolitikáról, színházakról, színházi emberekről, pénzről miegymásról. És egy nagyon fontos megfejtést is kaptunk: a mai magyar valóságban szükség van az olyan helyekre, mint a mi színházunk. Mert lehet szeretni, nem szeretni: a létezésével üzeni, hogy szükség van ránk, és a többiekre. A kultúrára!

(A színészeink pedig olyan elismerő szavakat kaptak, amit nehéz lehetett hazavinni! És a röhej, hogy nem mézesmázoskodással telt az együttlét a közönséggel, hanem őszinte, friss élményekből táplálkozó, de összetett véleményekkel találkoztunk!)

Sajnos belementem némi sérelmek felszínre merítésébe, mert sok mindent nem értek a színházi szakma állítólagos fontosságából adódó flegmasággal, de szerencsére helyretett az a sok lelkes ember, aki velünk maradt. Csupa idegen, aki tegnap este óta otthon érzi magát nálunk!

De a mieinkkel is jó volt együtt ülni, beszélgetni, vitatkozni. Ezen a szerda estén valahogy minden jól sült el! (S a lecsó illata belengte az egész színházat amúgy.)