(Színház a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint:  fn 
1. Színielőadások tartására való épület. 
2. Ebben működő, színdarabok előadásával foglalkozó intézmény. 
3. Színielőadás. 
4. biz pejor  Feltűnő v. nevetséges jelenet)

Ez persze mind igaz. Meg még:  5. Menedék a hétköznapok elől.  6. Játékos nevelési –tanulási eszköz.  7.  Gondolkodó emberek számára kiváló találkozóhely.   8. Idáig 59% az életemből.

Major Tamás szerint: „nem szelíd intézmény.” A görögöknél a mindennapi élet szerves része. A középkorban a túlélés szórakoztatásra szakosodott eszköze. A polgári társadalmakban a változások befolyásos előhírnöke. A szocializmus idején a kimondhatatlan kimondója. Ma luxus, cicoma vagy éppen nyűg: (nép) rétegje válogatja. Az biztos, hogy rengeteg áldozatot kíván. Pénzben, időben, energiában. (mindenkinek javasolt Spiró György idevágó, friss tanulmányának átböngészése: Négymillió magyar néző /Színigazdaság.hu/)

Jesszusom, Bandi (heti blog szerkesztőnk a drága!), hogy jutott eszedbe erről a témáról értekezést kérni? Hetek, hónapok is rámennének, mire (majdnem) a végére jutnék. Szűkítsünk, jó?! Mondjuk legyen ’A színház és én’! (de az már annyiszor volt, nem?) De próbáljuk meg újabb nézőpontból: 25 éve vagyok a „mozgalomban”, s mi minden változott azóta?! Sok minden.

Egy színházi szakembernek (másik) színházba, kocsmába, külföldre, és csak úgy az emberek közé menni kötelező. Egyszerűen tapasztalat szerzésként (még, ha gyakran más miatt történik a menés). Pályafutásom nagyobb részét vidéki amatőrként töltöttem. Heti egy-két próba, évente zömmel egy bemutató, hol évekig együtt maradó közösséggel, hol nulláról kezdve újra.  De volt idő másokat megnézni.  Amióta Bp.-en alternatívoskodom, ritkulnak az alkalmak. Ahogy látom, ez általános. A potenciális színházi közönség maga is színházat csinál, majd elvárja, hogy saját maga bemenjen megnézni saját magát. És aztán sértetten marakodik azért a néhány lehetőségért, külsős nézőért.  Kár. Kár értünk. Annyit próbálunk, mint a profik, alig rosszabb technikai körülmények között (aki nem hiszi, dolgozzon egy átlagos vidéki művelődési házban évekig!), elirigyelve a kőszínházi megélhetést.

Pedig a kitörési pont nem ez, hanem a repertoár. Ami gyökeresen eltér a kőszínháziakétól. Sokkal szabadabb, a napi életre reflektálóbb.  A készen kapott darabok mellé saját készítésű. Kigondolkodott. Persze, az embert a siker élteti. De jó esetben nem csupán a siker. Hanem a mondandó mondása is. Példának a saját előadásaim szerzői 1992-2012 között: Schwajda György, Molnár Ferenc, Harold Pinter, Luigi Pirandello, A.Dumas-J.P. Sartre, Móricz Zsigmond, Sütő András, Esterházy Péter, Joseph Heller, Moliére, Csehov, Arthur Schnitzler, Háy János, a Sztrugackij-testvérek, Hrabal, Cziczó Attila, Vanácek, Ibsen.  Lehetne ez bármelyik színházé is. De csak az enyé(mek)é lett. Egyedi. Mint az alternatívok zöméé. Ezzel tudhatunk versenyképesek, érdekesek maradni. Szerintem.

És nem feledni, hogy a lényeg a nevelés. Közel 200 emberrel csináltam már előadásokat, közülük számosan visszajárnak megnézni. Nem a két szép szememért (ami egyébként tényleg…), hanem, mert sikerült megszeretniük a színházat, beilleszteniük a létszükségleteik közé. Mert embernek emberrel lennie az. Kéne, hogy legyen.  A legintimebb közösségi együttlét (a csoportos szexet most hagyjuk. bár szerintem az nem intim.).

Elméletben minden világos. Az amatőr-alternatív mozgalomban  huszonéve hallhatóak a legjobb érvek. Szinte szóról szóra tudom, mantráztam én is. Ma már inkább csak csendben csinálom. Ahol jólesik. Ameddig finanszírozni tudom. Ha valaki kérdez, érdeklődik: örülök. Nem erőltetek senkire, semmit. A vágyakat nem lehet tanítani. Támogatni, erősíteni talán igen. Odafigyelni. Még, ha embert próbáló feladat is.