Brazília

Heti blog-feladat: hogyan hat (színházi) életünkre a nemszínházi lét. Illetve: az enyémre hogyan. S innentől ami idézőjelben olvasható, az Esterházy Péter – Utazás a tizenhatos mélyére c. könyvéből való. Például: „A következő meccs mindig a legnehezebb: oh, nem, a legnehezebb, ha nincs meccs.”

soccer.jpg

Tizenhét évesen kóstoltam bele a színészetbe. Akkor már négy éve igazoltan labdarúgtam, akkor hagytam abba közkívánatra a zongorázást, és akkor már tizenkét éve tudtam írni-olvasni. Első verseim is akkoriban váltak nyomtatásban láthatóvá. A foci szokásos volt egy vidéki srácnál, a zongora és a többi már kevésbé. Mit tagadjuk: kamaszkorom összes szereplője közül csak én állok még néha a színpadon. De focizni összejárunk azért.

Mert mi lehetne a közös bennük?

„Szóval akkor is játszom a játékot, ha csupán nézem. Soha nem pillantok kívülről rá. Nem azért nézem, hogy lássam, hanem, mert van.” Ma is elmélázok meccs közben, ha látom, hogy - a még nálam is korosabb vehemensek - törnek-zúznak a győzelemért. Képesek másfél órára meghalni is érte. Mert akkor csak az van. Utána persze bocsánat kérések a durvaságokért, majd levezetésként beszélgetés (mindig közösen) és sör, ropi, kóla. Közben a vesztesek froclizása. Sértődés ritkán. A tökéletes ívű beadást és a pontosan a sarokba helyezett labdát - a teljesítményt!- mindenki elismeri. És világosan látható, a pályán kik is a jobbak. De azok pontosan tudják, hogy az ő játékukhoz kellenek a többiek is. Sőt, ha a lesajnáltaknak sikerül valami, dupla dicséretet kapnak, hátha legközelebb is…

„…azt hisszük, olyanok vagyunk, mint a nagyok, mint az első osztályúak, csak rosszabbak. Ha kicsit gyorsabbak volnánk, izmosabbak, akkor mi is… De a játék lelkét ugyanúgy ismerjük, mint ők. Hát nem.” Na, ezzel küzdünk mindennap. A saját egónkkal. Mert k..va jók vagyunk, ugyebár, vakok ezek, hogy még ebbe is bele akarnak kötni?! Hát igen. Többnyire hiányzik az alapozás, a rendszeres edzés, kellene a mások feltérképező megtekintése, a horizont-tágító felkészülési meccs. Azt hisszük, amit látunk mástól, azt reprodukálni is tudjuk. A semmiből jönni, mint Rossi a ’82-es vébén és simán győzni gólkirályként. Pedig néha tényleg sikerülhet. Csak utána tudni kéne megint alulról építkezni, alázattal, türelemmel. „ Lesz, ami lesz, nem fogok a saját görcsösségemhez görcsösen ragaszkodni.”

Nehéz lehet a híres színészeknek. (Jaj, a művész úr, hogy tetszett tegnap is abban a helyre kis komédiában… Hát a gyerek, igen, szóval a Jancsika, de hát nem tudhatja mindenki kirázni kisujjából a vasérc lelőhelyeket…) Az amatőrrel szemben annyi az általános elvárás, hogy nézhető legyen. És, ha a napi munka, mosogatás, hólapátolás meg miegymás után ez megtörténik, vagy ne adj isten, még beléjemászni is sikerül valaki másnak a bőrébe hitelesen, tehát nemcsak nézhető, de elgondolkodtató (akár elvarázsoló) is lesz a színpadon, az aznap neki és a nézőnek is karácsonyi ajándék! Segít, persze, ha marad energiánk a többi emberre figyelni, ellesni az életüket, a gesztusaikat, átszűrni magunkon, s úgy szervírozni vissza magukat maguknak. A nemszínházi lét a színházban csak így lehet fontos, csak így szivároghat be. Mert amúgy nem való oda. A színpad a Mátrix-hoz hasonló párhuzamos világ. Brazília.

„…mindannyiunkban van egy darab brazília, napfényország, csak rendre elfeledkezünk erről ebben az ún. kontinentális éghajlatban. Ez a brazília, a szívünkben, nem az álmok világa, ahová a rút való elől menekülhetnénk szambázó lányok közé, hanem a bennünk lévő csoda lehetősége, a fantáziánk, a merészségünk, a vágyaink esélye, brazília a fény, a bennünk rekedt vagy rejtőzködő fény…”