Megyek dúlva-fúlva a hófúvásban, hát ki jön velem szemben? Maga a Művészet. Hello - mondom neki. Üdvözöllek, komám! - mondja ő. (Pertuban vagyunk? Mint két barát.) Kérdezem tőle, hogy mi járatban a zordon Budapesten? Semmi - válaszolja. Csak nézgelődik. (Pedig ilyen szó nincs is.)

Álldogálunk egy darabig csendben, akkor veszem észre (érzem meg!), hogy egy takaros adag kutyaszarban a jobb lába. Figyelmeztetem. Legyint, majd arrébb lép: szerencsét hoz. (Azért káromkodik hozzá. Ízesen, mert van mivel.) Hallom, magyarkodtok! - néz mélyen a szemembe. Ööö... meg cigánykodunk. Igen. És elmesélem a Fészek Színház történetét. Eredetét. Ásítozik néha, de figyel. És bólogat. Majd reagál:

És mire jó ez az egész?

Elmondom: Erdős Virágot úgy ismertem meg - alulművelt vagyok, hiszen a facebookot még most sem tartom hiteles kultúraközvetítőnek -, hogy a Romantika c. darabom egyik versére valaki azt mondta: ez tisztára erdősvirágos. Hm. Virág most trendi. (És kiváló tollforgató!) Igazat ad. (Bár a facebookról másképpen gondolkodik.) És kijózanít. Konvertálható? Mire? - kérdezek vissza. Forintra, te pöcs. Az a valuta Budapesten. Én: arra nem. Ő: Erdős Virág nem lett vagyonos a verseiből. De politikailag tényeződött. (Van ilyen szó?) És röhög: vagy schmitteltél, ecsém?

Hulla, hó, sűrű fehér fátyol, a kerítés rozsdája már leválni sem akar az anyavastól, az útszéli lámpa halványodó fénye négyésfél méter magasból kacsintgat ránk, ujjaink vöröslő begye megidéz egy pittyedt szájú gyereket, s én szeretnék kérni egy szebb életet, kereket, mint a gombocska a mondókában, vagy a dombocska, ahová lecsücsülünk, csüccs!, megbecsülünk mi mindent, amit a hétköznapi szellő lebbent fel előttünk, felnőttek, mi mindahányan felnőttünk?

Ki vagyok én?

Egyszerre kérdezzük. De övé az elsőbbség. A Művészeté! Ki vagy te? - teszem fel a költői kérdést. Teremtő szándék, amit emberi törekvés mozgat. (Wiki.) Az egyenlőség és a kvalitások közötti különbség egyszerre való elismerésének tudománya. (Viki.) Két válasz elég? Nem. Folytatom: Yasmina Reza írt rólad egy drámát. Komédiát. (Nem kívánt szó törlendő.) Azt hallom, nem valami nagyszerűség. Azt látom, hogy nagyszerűség. Kinek higgyek?

Ki szerint nem az? - kérdez vissza türelmetlenül a Művészet. A szakma szerint. Kapják be! - zárja le a témát. Hm. Lehet így beszélni a szakmáról? (Inkább Szakmáról, nagybetűvel.) Mert? - kérdezi a Művészet. A szakma (kisbetűvel) beszélhet így a művészetről? (Szintén kicsivel.)
Nagy dilemma.

És hol a válasz? Hol az IGAZSÁG?

Én jövök: ha a srác a homokdomb tetején, a lemenő nap homályában a világ legőszintébb négymondatos monológjával megfejti a felnőttéválás miértjét, az nekem te vagy, Művészet. Ha ugyanaz a srác Csehov mondatait sután tolmácsolja az előtte ülő szakma értetlen és érzéketlen fejébe, akkor az neki – a goromba szakmának - nem te vagy. (Művészet.) Na?

Budapesten az tudja csak hitelesen megmondani, ki is vagyok én - válaszolja a Művészet -, aki legtöbbet számláz egy flekk(en)ért. Ennyi, öcsém! Hümmög még egy kicsit, aztán elindul. Távolodik, és azon töröm magam, hogy a leglényegesebbeket meg sem kérdeztem tőle: itt állt előttem a Művészet, és hagytam elmenni! Basszameg.

Nézek utána szomorú borjú szemekkel, már régóta az én bal lábam tapad a takaros adag kutyaizéba, s akkor veszem észre, milyen magas is a Művészet. Mindenkinél nagyobb itt Budapesten.

(Ezzel kellene valamit kezdenem!)