Ezt még a múltheti témához jegyeztem fel magamnak, és mikor megtudtam miről lesz szó ezen a héten, úgy döntöttem "átkötök". Figyelj csak...
"Uuuuh bazm***g figyelted mekkorát rontottam a kékfényes monológban? Jujjj de csúnyán elcsesztük most a nőt pedig hányszor összemondtuk, tiszta röhej! Azt hittem megfulladok a visszafojtott röhögéstől. Basszus tényleg azt hittem, hogy meghalok - vagy bepisilek..."

Azt hiszem ezek kábé így ahogy vannak el is hangzottak már egy-egy előadás után.
Annyira szörnyű érzés leblokkolni. 1 másodpercet legalább 5 évnek élsz meg és az is megfordul a fejedben, hogy miért nem mentek még ki az emberek a teremből, miért ülnek itt ilyen sokáig síri kussban, mert neked nem jutott eszedbe a tetves következő mondatod... sőt az azutáni sem. Nem unják még a hallgatást? Aztán valami csak eszedbe jut. Muszáj valamit mondani - főleg mikor látod, hogy a néző sem adja fel egykönnyen és kitartóan mered rád és a homlokodon legördülő verejtékcseppre.
(És akkor voálá, az átsiklás a terítéken lévő témánkra:)

Ami a legjobb, hogy még ezekért a pillanatokért is megéri. Mármint játszani. A színt. Mert itt védőháló van hozzá. Vagy inkább védőfészek. (Jól kitalált név, szinte ordít a szóviccekért. Haha.) Úgy van mindenki motiválva a jó teljesítményre, hogy közben nincs benne félelem és rettegés a színpadtól és az esetleges hibáktól.
Nem is akarok a nézésről írni. Persze az is jó (sok nagykőbetonszínháznál fényévekkel jobb), de nekem mégis a játszás az egyik üzemanyagom, nem működnék nélküle úgy. És azt se tudom elképzelni, hogy nagykőbetonszínházban játsszam ugyanazt többszázszor, sebészi pontossággal. Azt hiszem a "túlprofizmussal" a lelke is meghalna az egésznek. Itt nem perfektül megcsiszolt gyémánt egy előadás, de milyen jó hogy nem az!
Meg úgy az egész nem szintetikus-mechanikus, hanem organikus és mindig más.
Na most már el teszem az idegen szavak értelmezőjét és egy gondolat erejéig mégis kitérek a Fészek-nézésre. (Meggondoltam magam na. ettől lesz az írásom is mindig más és organikus)

Először 2008-ban láttam (akkor még) tőlÜK az akkori Romantikát, majd az akkori Káéletet (jé, azóta mindkét előadás "föltámadott", utóbbi bő egy hónapja, előbbi pedig azóta ismét pihenőálláson van). Na de a lényeg az, hogy akkor még fel sem merült, hogy én ide fogok kerülni ("túl sok a lány" - mondta Anna, aki egy évvel később SOS, last-minute felhívott, hogy ugorjak be egy lányszerepbe a Fémbe - de ez most nem is olyan fontos), aztán nézem-nézem a Káéletet, figyelem a szereplőket, hallgatom a beszédüket, nevetek a poénokon, aggódok a szomorú részeknél és bele tudom élni magam, én a 18 éves érettségiző kis Zsófi és fel se fogom, hogy ilyen élményem talán még nem is volt színházban (nem mintha akkor sok tapasztalatom lett volna, de hát mégis... Ilyeneket (is) kellett volna nézni az osztállyal és mindenki baromi boldog lett volna, én tudom. Úgyhogy remélem, azóta jobb lett a világ és jön még hozzánk sok gimis csoport, mert ilyet látni KELL - már megint elkalandoztam), szóval ahogy nézem, egyszer csak azon kapom magam, hogy azt (is) nézem, hogy én hogy mondanám más hangsúllyal, hogyan mozdulnék, milyen arcot vágnék egy-egy helyen. Mikor ezen rajtakaptam magam kicsit el is szégyelltem magam, hogy miért gondolok bele ilyeneket, mintha és jobban tudnám, na persze. De aztán megértettem magam. Nem annyira "bezzeg én", hanem inkább "énisénis jöhetek hozzátok?" szemmel néztem. Persze aztán még egy évnek kellett eltelnie mire én is, én is jöhettem.

És nagyon jó! Nagyon jó mondani, suttogni, nevetni, szomorúnak lenni, kiabálni, fénybenállni, kézrefigyelni, mozdulni, libegni, könnyezni, esni, felállni, grimaszolni, bohóckodni, komolykodni, nagyon nézni, megőrülni, ünnepelni, csinálni, dolgozni, elfáradni, figyelni, vigyázni, egymásra, egymást, együtt, egyedül.