Túl sok tapasztalatom nincs a színdarab-gyártásban. Egyszer szerepeltem színdarabban (ha az iskolai előadásokat nem számítjuk) és ez nem más, mint a színház-táborban készült Romantika. Ezen kívül, most készül a Hun vagyunk?  című előadás, melynek szereplője és társszerzője vagyok.

A tábor-féle darabnál még abszolút amatőrként és feltúrbózott izgulósként álltam ki az emberek elé. Talán azért is történhetett meg az a szerencsétlen eset, hogy belehibáztam a szövegbe a sok készülődés ellenére is. Bár utólag elmondták, hogy nem volt nagy baki én mégis annak éreztem. És pontosan ez az, ami most motivál. Nem akarok hibázni, ezért megpróbálok minden energiámmal a darabra fókuszálni, hogy elkerüljem a katasztrófát.

Első lépés: Már a darab fogantatása alatt koncentrálnak és felkészültnek kell lenni. A brainstorming fontos és meghatározó a mű végkifejletét tekintve, ezért mindenkitől - aki érintett ez ügyben -  maximális odafigyelés várható el. …nos, itt még van fejlődni valóm.

Második lépés: Tetszik a karakterem. Először nem tetszett, mert állandóan ideges, meg kiabálnia kell, de mára már megbékéltem vele. Meg tudom érteni: ő egy rendező. Szóval ez lenne a lényeg. Megérteni a karaktert azután, hogy kitaláltuk, megformáltuk, majd megszültük. Eggyé kell válni vele. Ez a folyamat nálam még mindig tart, a profibbak gondolom meg már a legelejétől felhőtlen kapcsolatban vannak a szerepeikkel.

Harmadik lépés: Hát úgy lettem társszerző, hogy Attila dobta ezt az ötletet, hogy mi lenne, ha ketten írnánk meg a darabot, tekintve, hogy költő vagyok, vagy valami olyasféle. Én persze azonnal belementem, mert hát jól esik, ha a segítségemet kérik ilyen munkában, ugyanis ez mégis csak annak a jele volna, hogy valamicskét konyítok hozzá és ezt valahol elismerésnek értelmezem, ami mindenképpen pozitív. Tehát elvállaltam és csak ezután szembesültem azzal, hogy en nem is olyan egyszerű ez a dolog. Ülni az üres word fájl előtt a klaviatúra felé helyezett mozdulatlan kezekkel, a pittyegő kurzort bámulva, várni a szavakat nem épp kellemes. Ilyenkor jön, hogy elmenekülök a piába és a karakterem gondolataiba és lám, jön az ihlet! Megy ez, nem kell parázni. A végére már egész hamar befejeztem a feladatokat, amiket Attilától kaptam. Az elején még vérrel, a vége felé közeledve már a leglazább lazasággal alkottam, és úgy gondolom, elégedett lehetek a teljesítményemmel, mivel nem lett rossz a végeredmény. (Mondjuk a versikém az nem lett 100%-os, de azt nem tudtam jobbra.)

Negyedik lépés: Próbálunk, próbálunk, szerintem haladunk is. Visszanézve az eddigi próbákat, megállapíthatom, hogy egész vegyesek voltak. Akadt köztük hasznos és kevésbé hasznos, fárasztó, laza, vicces, komoly, de mindegyik szükségszerűen kellett. Hiszen erről is szól a színház, főleg az alkotók részéről, hogy folyamatmód tökéletesítjük a művet. Csiszolgatunk, faragunk, hozzáteszünk, elveszünk, hiszen a gyémánt is szebb megmunkált alakjában, mint ahogy a hegy mélyén, nyersen megtalálható. Elmondható tehát, hogy ez a darab legfontosabb státusza, amikor éppen alakul, ezért most nagyon belehúzok. Ezt elsősorban magamnak ígérem meg.

A többi lépésről meg majd akkor írok, ha odáig eljutottunk. Az eddigi, megszerzett tapasztalataim a színház-gyártással kapcsolatban kevesek ahhoz, hogy részletesen kifejtsem a hátralevőket, így most ráteszem pontot.