Hát, ha az ismeretlent akarjátok megismerni, akkor a legjobb helyen kopogtattok, ugyanis jómagam is időutazó volnék. Már is izzítom a biokibernetikai fluxuskondenzátort, melyet a legjobb sebészek kötöttek össze a bináris tudatommal és ültettek bele az agy nevű szervembe. Útra fel, azt tűzzünk bele a zűrbe.

Lássuk csak, mi van itt. A jelenből kiindulva, úgy nézem, hogy a jövőm igencsak sűrű lesz. A Hun vagyunk? marad a helyén Péterrel együtt és ehhez még nagy valószínűséggel betársul a romantikus Antika. Semmi kétségem nincs afelől, hogy menni fog-e a szerelmes eljátszása. Menni fog! Nem mondom, hogy alig várom, hiszen ez egy tag kiesését jelentené, de ha arra kerül a sor, én ott leszek.

Mi van még? Az utolsó magyar. Azt még nem tudom, hogy ezen mű megalkotásában milyen szerepet töltenék be, viszont van egy sejtésem. És nem árulom el, mert ez meglepetés. Vagyis, igazából az van, hogy én se tudhatok mindent, mert hazudtam. Nem vagyok időutazó. Csak szeretek képzelegni.
Bocsi.

De ezzel még nincs vége! Képzelegjünk, elmélkedjünk, gondolkodjunk tovább. Százszázalékos bizonyossággal nem állíthatom, de még kilencvenkilences, sőt kilencvennyolcassal sem, hogy lesz-e ilyen, de tervek, ötletek születnek: Máté (nem én, a másik/mindig a másik) megkért, hogy alkotói vágyát pótoljam ki frissen kamatoztatott írástudományommal. Viszont erről senkinek egy szót se, ez titok. Szal pszt! És különben is, ez még csak most bimbódzik éppen.

És mindezek mellett még akadnak agyviharzó fiatalok, köztük én is, akik mindenáron szeretnének valami jelentőség teljeset alkotni, szóval ezt mindenképp meg tudom állapítani, hogy a jövő műalkotásokban gazdag lesz. Ennél többet meg nem is akarok mondani, mert kár lenne fecsérelni a szavakat, ha mégse úgy alakulna, úgyhogy térjünk is vissza a jelenbe.

Na jó, még annyit elárulok, hogy a jövőben durván jól fogom csapatni. Béke veletek.