Vagy két hónapja azt találtuk ki, hogy az eddigi rendszertől eltérően tartunk egy zártkörű előadást. Eddig nem voltak ilyen különleges alkalmak. De hogy ezúttal miért döntöttünk így? Sokat foglalkozunk fiatalokkal, előadásaink az ő életüket és kérdéseiket igyekeznek feldolgozni, de ott van az Iskolapélda, ahol a tanárok (is) kerülnek a középpontba, ami szerintünk, nem csak diákoknak lehet érdekes. Sőt. Arra gondoltunk milyen lenne megmutatni ezt az előadást azoknak, akiket feldolgoz a történet, a tanároknak. Izgalmas volt.

Arra is gondoltunk, hogy jó lenne megismerni az ő gondolkodásmódjukat, megtudni, hogy milyenek azok az emberek, akik javarészt kialakítják a közönségünk ízlését, világképét, gondolkodásmódját. Hogy beinduljon egy többoldalú kommunikáció, ne csak a fiatalok, hanem a tanárok felé is nyissunk, hogy együtt, közös tapasztalatok alapján alakítsuk a környezetünket, a mi előadásainkat és egymás gondolkodásmódját. Úgyhogy még egy beszélgetésre is meginvitáltuk pedagógus vendégeinket.

Mondhatni, hogy volt érdeklődés, hiszen gyakorlatilag már decemberben minden férőhely gazdára talált a szakmai jeggyel látogatható (ez egy gesztus volt a részünkről, hogy ne a jegyárak miatt hiúsuljon meg ez a különleges alkalom) előadásra. Sokakat hívtunk, sokakat személyesen is. Végül telt ház lett. Sőt. Legalábbis így nézett ki, egészen vasárnapig.

Ekkor eljött a kezdés időpontja és kiderült, hogy a harmincötből tizenketten (!) jöttek el. Természetesen mindenki megígérte, hogy itt lesz, páran már régen kifizették a jegyüket, de ebből a tizenkettőből is csak hárman tiszteltek meg minket figyelmükkel. Szóval érdeklődés volt, csak a tettek maradtak el. Ketten otthagytak minket a szünetben (ilyen se volt még). Aztán jött a beszélgetés, négy (!) tanárral és hozzátartozóikkal.

Miért? Nem érdekelné a tanárokat a színház? Vagy ahz nem, hogy hová járnak a tanítványaik? Vagy nem kíváncsiak, hogy milyennek látják mások az ő munkájukat? Vagy csak nem akarnak róla beszélni? Később elhozhatták volna diákjaikat is, hogy a közös kulturális programba olyan esemény kerüljön, ahova nem lufira megy el egy osztály, hanem a tanár tisztában van azzal, hogy hová viszi gyermekeit. Ráadásul szinte még pénzbe se került volna ez a lehetőség – de az igazi gond nem ez volt, hiszen páran már régen kifizették. Akkor mi? Érdektelenség?

Diákok jönnek, lelkesek, visszajárnak, ha megnéznek nálunk egy előadást, megnéznek egy másikat is. Középiskolások, egyetemisták és még felnőttek is – egyre többen. Mindeközben pedig az a társadalmi réteg, amelyik a jövő nemzedékével foglalkozik, azokkal, akik nemsokára ugyanoda fognak kerülni, ahol ők vannak, azokkal, akik egyszer vezetni fogják ezt az országot, szóval a pedagógusok ezt a példát mutatják a tanítványaiknak. Azoknak az embereknek, akiktől egyébként elvárják, hogy legyenek műveltek, olvassanak, járjanak színházba és ne a facebook előtt üljenek. Persze, hogy ellentmondás. Ahogyan a tanáriság is.

Generációkat nevelnek fel, generációk világképét határozzák meg, de ezzel a lehetőségükkel nem élnek, illetve csak indirekt módon. Hiszen ki szereti ma az iskolát?, ki szeret tanulni?, el tudja valaki képzelni azt, hogy egy gyerek érdeklődve megy be egy órára? Nem hiszem. Az ellenkezője már annál inkább igaz, marad az érdektelenség, ugyanaz az érdektelenség, amit a tanárok is tanúsítanak tanítványaik iránt. Tanári hitvallás már csak nagyon kevés pedagógusnál létezik, marad helyette az anyag leadása. A diákot pedig ez pontosan annyira érdekli, mint nevelőjét, minden szinten. „Legyen meg a kettes.” (ha anyuék jobbat várnak el, akkor meg majd csak kisírja valahogy) „Csak le tudjam őket zárni.”

Úgyhogy tanuljuk az érdektelenséget. Szerencsére a diákok nehezen tanulnak és még kíváncsiak. (A beszélgetés egyébként jó volt, akik maradtak sokkal pozitívabb képet festettek az oktatásról, mint amilyen valójában. A végére pedig idézhetném a komplett Iskolapéldát. Helyette köszönjük azoknak, akik még érdeklődőek.)