Február 10. - Iskolapélda

Unalmas, ha a színész tudja és látszik rajta, hogy mit fog tenni. Nehéz feladat volt, hogy Valterként, a monológ alatt elfelejtsem mindazt, amit a próbák alatt rögzítettünk, a sok előre eltervezett dolgot, amitől az egész eljátszássá válik és nem élő pillanattá. Úgy éreztem pénteki előadáson, hogy ezt végre sikerült, ha nem is huzamosabb időre, de egy rövidre igen. Ott álltam kint a színpadon, a fejemben a jelenettel, a karakterrel, a gondolatokkal, miközben pár centi távolságra negyven ember néz várva, hogy mi fog történni és elfelejtettem mindent. Hogy mit fogok mondani, tenni a következő pillanatban, olyan volt, mintha életemben először csinálnám. Pedig pontosan ugyanazt a szöveget mondtam, mint bármikor máskor, ugyanazokkal a mozdulatokkal, gesztusokkal és előtte már rengetegszer elgyakoroltam. Halvány lila gőzöm se volt, hogy mit fogok tenni, csak tettem és figyeltem az embereket, hogy mennyire tudnak követni.

Elég nagy kihívás egy tömény filozófiai szöveggel hosszabb időre, egyedül lekötni a nézők figyelmét. De mindig rengeteg érdeklődő tekintetet találok :)