2008 fontos év volt a Fészek Színház életében. Akkor volt a színház Budapest-Gárdonyi csoportjának első premierje, ami aztán útjára indított minket. A Káélet. Mint szinte az összes többi előadásunknál, itt is Cziczó Attila maga írta a darabot. Egy hatszereplős dráma kamaszokról, felnőtté válásról, szerelemről, a fiatal generáció problémáiról.

 

 

Azóta eltelt három év. Változnak az idők, változnak a közösségek: a Káélet csapatából már csak egyetlen színjátszó tagja társulatunknak így az előadás is átalakult. De ezalatt történt egy kis kitérő. 2010-ben mutattuk be első előadásunkat a saját színházunkban, Csehov Három nővérének „cziczósított” változatát, ami nem csak nekem volt az első komoly előadásom a társulatban, hanem másik két fiatalnak is: ezzel kezdett velünk Herczeg András, és Horváth Máté is. Maga az előadás jól sikerült, szerettük csinálni, sajnos végül csak kilenc előadást élt meg. Jó volt, de nem tökéletes. A fő probléma velem volt, és az Andrejt alakító Herczeg Andrással. Kezdő színjátszók voltunk, lelkesek, de fegyelmezetlenek, tapasztalatlanok, és - mondjuk ki -, mindketten elmaradtunk a többiektől.

 

 

Ekkor született meg Cziczó Attila fejében az az ötlet, hogy legyen megint Káélet. Tudta, hogy mindketten rajongunk a darabért, és ez a munka segítene nekünk fejlődni, megtanulni dolgokat, jobbá tenne minket – és egyébként is Attila szerette volna színpadon látni, mert úgy érezte, hogy sokkal több van még benne. Így felajánlotta nekünk: ugyan a jövő évadban már nem mi fogjuk játszani a szerepeinket a Három nővérben, de megrendezi velünk a Káéletet. Henry, a főszereplő kínlódó kamasz Andris lesz, és regényének hősét, a múltszázad-béli hintásfiút, Pétert pedig én fogom játszani. Aztán egyéb okok miatt úgy alakult, hogy a Három nővér végül meghatározatlan időre lekerült a műsorról, a Káélet viszont megmaradt, hiszen tavaly ősszel nekikezdtünk a próbáknak.

 

 

Adott volt a két férfiszerep, de kellett még négy lány. És hamar meglettek ők is, négy különböző iskolából – amelyek közül háromban Attila is tanított. Velük ki is bővült a társulat: Tyroler Cintia kapta Sári szerepét, Mészáros Claudia Szandráét, Kalassai Dóra Andiét, és Kiss Boglárka Petráét – sajnos nemrég Kalassai Dóra távozott a társulatból, helyét az előadásban februártól a Fészek Színház diákcsoportjának tagja, Cselle Gabriella veszi át.

Szóval megvolt a hat szereplő, találkoztunk pár alkalommal tavasz végén és nyár elején a színházban, de ekkor még nem magát a darabot próbáltuk, hanem jeleneteket, szituációkat készítettünk, hogy összeszokjon kicsit a csapat. Aztán jött az instrukció: nyár végén újra találkozunk, addigra pedig mindenki tudja a szöveget. Így is lett. Attila meg is lepődött kicsit, mert nem sűrűn fordul elő, hogy a legelső próbára minden szereplő tudja a szövegét. És belekezdtünk, szépen lassan felépítettük az előadást az október 16-i premierre.

 

 

Én nagyon élveztem a próbafolyamatot, nagyon jó, lelkes társaság jött össze, és ugyanennyire élvezem játszani is. Hogy miért? Mindig mondom Attilának, hogy szerintem ez a legjobb darab, amit valaha írt, és nem azért, mert szerepelek benne, már jóval az előtt is ezt gondoltam. Minden darabja közül ez tud a leginkább megérinteni, ezzel tudok leginkább azonosulni, és magamra venni a szereplők problémáit – ezért is örültem annyira, hogy benne lehetek. Mindent (de tényleg) imádok benne: a megoldásokat, a színpadképet, még az Attila által előadott dalokat sem unom meg soha – pedig nem kifejezetten az én műfajom. Henry-t, a főszereplőt sokan szeretik, sokan nem. Kapott már hideget is, meleget is, de én nem tudok rá haragudni, az én nézőpontomból ő egy jóindulatú, de naiv srác, aki szeretné jól csinálni a dolgait, de valahogy azok sohasem úgy alakulnak, mint szeretné, és erről nem kis részben a nők tehetnek. Henry két barátnője számomra a darab két legantipatikusabb figurája: egyformán akaratosak, követelőzőek, és mindig csak előre néznek, nem látják, ami körülöttük folyik. Csoda, hogy Henry úgy érzi, hogy valami nem stimmel? A darab, számomra legszimpatikusabb karakterét pont én játszom – de ez is már azelőtt így volt, hogy megkaptam volna a szerepet. Rajongok Péterért, akármilyen gonosz dolgokat művel is, én nem tudom nem szeretni. Iszonyatosan élvezem ezt a szerepet: ülök egy padon, hallgatom szerencsétlen huszonegyedik századi fiút siránkozni, aztán amikor odajön hozzám, jól megmondom neki a tutit. Ezek a kedvenc részeim a darabban, a két világ találkozása.

 

 

Fantasztikus, amikor ez a mai srác visszalép a múltba, hogy tanácsot kérjen az önmagában rejtőző múlt századbéli hintásfiútól. Soha nem tudom megunni ezt a szerepet, ugyanannyira élvezem most is, mint a premieren, ezt a karaktert öröm eljátszani. Szeretem persze a másik előadásomat, az Iskolapéldát is, és az ott alakított négy karakteremet, de a Káéletet mindig is kicsit személyesebbnek éreztem. Egyrészt nyilván azért, mert ez az előadás „ajándékba” lett nekem (is) adva, másrészt meg mert végre szerepelhetek a kedvenc (Cziczó)drámámban, és ebben is az általa megírt legjobb karaktert alakíthatom. Kell ennél több, amit egy színész kívánhat? Ez a Káélet. Mit mondjak még? Akit érdekel az jöjjön el a Fészek Színházba, és nézze meg, aztán maradjon ott beszélgetni, hogy ő is megoszthassa a véleményét az előadásról, ahogy most én tettem. Kíváncsian várom.