március 21. - Káélet

Amikor megérkeztünk – mindenki hulla fáradtan – még nem igazán sejtettük, hogy mi is vár ránk. Ugyanúgy készülődtünk, mint minden más előadás előtt: smink, szövegezés, ilyenek. Kicsit mindannyian csúszásban voltunk, mivel 9-re voltunk behívva, az előadás pedig 11-kor kezdődött, és ennyi idő nem elég (a lányoknak) arra, hogy minden úgy legyen, mint szokott.  Kivételesen nem félkor, hanem jóval később ültünk csak be a színházterembe, az előadás viszont 15 perccel korábban kezdődött, úgyhogy a ráhangolódásra se nagyon volt idő.

Megérkeztek. 39-en az ígért 34 helyett. Mindenki ugrik, gyors székpakolás, számolgatás, helyezkedés. Nagy hang/zűrzavarral jöttek be, és egy kicsit megijedtünk. Mondták, hogy egy osztály jön egy közeli iskolából. Nagy nehezen mindenki talált magának helyet, és elkezdődött a darab.

Már az első percben éreztem, hogy ez így nem lesz jó. A nézőtéren mindenki beszélt (nem suttogott, normál hangnemben társalgott), beszólt, fényképezett (mi??? durva), izgett-mozgott. Amikor elkezdődött a Petra-Szandra párbeszéd, iszonyat nehéz volt koncentrálni arra, hogy mi a szöveg, és hogy hogyan mondom azt, mert egyszerűen nem tudtam nem arra figyelni, ami a nézőtéren történik. Attilának igaza volt, tényleg nem mertem senkinek a szemébe nézni. Így alakult. Nem akartam látni a reakciókat, hogy mikor, mit csinálok rosszul, vagy esetleg azt látni, hogy valaki grimaszol.

Azért láttam érdeklődő arcokat, és ez jó! Nem is keveset. Mindenesetre annyira nem volt rossz az előadás, szövegtévesztés nem is volt. Úgy emlékszem.

A beszélgetés is jobban alakult a vártnál. Részben. Egy-két emberen tényleg látszott, hogy figyelt, és érdekli az, hogy mi itt mit próbáltunk átadni nekik. Nagyon sokan voltak, valószínűleg ez is közrejátszott, mivel a beszélgetéseken általában 10-nél több ember nem nagyon szokott maradni. Szombaton is csak ketten voltak. 

Nehéz volt. De adtunk nekik valamit. Többek lettek valamivel. Gondolom. És végülis a színház erről szól, nem?