2011. április 21. - Káélet

Négy körül érkeztem a színházba, nem sokkal utánam megjöttek a többiek is. Öt körül aztán összemondtunk minden szöveget, mert rég játszottunk már. Hatkor átöltöztem, aztán meghallgattuk Attila darabtemetésre szóló beszédét. Sok pozitív dolgot mondott, jó volt hallani, amikor azt mondta, hogy magával az előadással meg volt elégedve, de tudtuk, hogy ez lesz az utolsó. Legalábbis akkor még úgy volt. Aztán Andrissal irány az öltöző, a lányok lent maradnak a helyükön. Szól a megszokott zene, várunk, én meg a szokásosnál kicsit jobban izgulok, talán mert az utolsót szerettem volna nagyon jól megcsinálni. Hét után nem sokkal aztán jön a közönség, miután elfoglalják a helyüket, mi is bemegyünk.

Jó volt látni, hogy milyen sokan eljöttek a társulatból, hogy utoljára megnézzék az előadást, és a most Henryt játszó Andris nővére, Anna is eljött. Az előző változatban ő játszotta Szandrát, nyilván érdekes volt neki most kívülről látni, más szereplőkkel. Elindul a muzsika, kezdődhet a játék. Úgy tűnik, nem voltam egyedül azzal a gondolattal, hogy az utolsó előadás legyen jó. Mindenki a maximumot hozta, és ezzel nyílván egymást is inspiráltuk. Lemegy az első jelenet, megismertük Henryt, utána következhet az én első jelenetem. Nincs baki, nincs tévesztés, minden jól megy. Aztán viszont feltűnik, hogy hoppá, nincs nálam a harmonika. Szerencsére semmi probléma nem volt, amikor az ingemet raktam be a bőröndbe, gond nélkül magamhoz tudtam venni, senki nem vett észre semmit. Egy jelenet után jön az Uncili-smuncili. Az éneklést és a táncot már megszoktam, de mindig izgulok, mert fel kell kérnem egy nézőt, akit szeretek már előtte kinézni, bár erre nem túl sok időm van. De most ezzel sem volt baj. Láttam, hogy Andris nem Annát kérte fel, mert túl messze volt tőle, ezért egy másodpercig sem volt kérdés, hogy vele táncolok. Ő is élvezte, még a szövegre is emlékezett. Ezzel a legrizikósabb rész letudva, egy ideig némán meredhetek magam elé. Aztán jön a második legnehezebb feladat, a pofon imitálása. Előfordult már, hogy nem sikerült túl jól, ezért ez előtt is mindig félek kicsit, de úgy tűnik, eldőlt, hogy ma minden tökéletes lesz. A pofon is sikerült. Fekete nadrág le, aztán jöhet a Terka-csere. Utána válik teljessé a régies ruha, jön a kabát, és a kalap, ami mintha minden előadáson egyre kisebb lenne rám, de azért szerencsére feljön. Andi és Petra találkoznak, utána elő a vodkával, jön az Anya jelenet. Itt sincs hiba, ez után nem sokkal jöhetnek a kedvenc jeleneteim, amikor jól helyre tehetem a szerencsétlen író fiút. Beszélek neki a Pál utcáról, Molnár Ferencről, aztán megpróbálom rávenni, hogy legalább az egyik csajtól szabaduljon meg. Nem sikerül neki. Ejnye Henry, összeszedhetnéd magad! De ha neki nem sikerül, akkor nekem sem sikerülhet, a következő dal alatt én sem tudok szakítani Sárival. Szegény, pedig jobban járt volna… Aztán a két lány próbálja jobb belátásra bírni Henryt. Kell ez neked, Henry? Úgy tűnik, talán nem. Elmondja az utolsó monológját, én harmonikán kísérem. Aztán a két lány még a közönséget is megpróbálja meggyőzni. Ugyanazt mondják, az utolsó mondatuk mégis pont az ellentétei egymásnak. De nem számít, mert itt a vége. Utoljára jön hozzám Henry a padhoz, még egyszer jól felbosszant, aztán végül sikerül megállapodnunk: ebből elég. Mehet a vége dal, a búcsú. A visszaöltözés is pont jól jön ki, besétálok középre, aztán jöhet a meghajlás.

Ekkora tapsot még soha nem kaptunk. Köszönjük! Én is jónak láttam, és mindenki más is. Attila annyira, hogy meglepő dolgot mond: mégis maradhat a Káélet a következő évadra. Nahát, ennyire jók lettünk volna? Ezek szerint igen, ha Attila mégis szeretné még látni az előadást. Köszönjük a lehetőséget! Pedig már elterveztem az előadás utáni lehangoltságot, de szerencsére elnapolhattam.

Mégsincs vége, Henry maradhat, és még egy párszor végighallgathatja Pétertől a bölcsességeit.

Ennél jobban nem is alakulhatott volna!