Dédé. Hányszor mondtam már ki ezt a nevet? És hányféleképpen?
(Sokszor. Nagyon sokszor!)

Legszemélyesebb bejegyzésem következik.

Gallai Dávid. Így hívják ezt a fiút, akit - akartam, vagy nem - egy életre mellém sodort az élet

Tuzenbach szerepében (HáRoMnőVÉr)

Elmesélem történetünket. Dédésen.

Etyeken találkoztunk 2006. őszén. A filmszakkörön. A hátsó padok egyikében ült egy ellenszenves, hangos, dagi srác. Ki nem álltam. Folyton kérdezett. (Szerintem hülyeségeket. Szerinte fontosakat.)

Ki akartam rakni a csoportból. Nem mertem. „Nem volt hozzá szívem."
Így maradt. (És megkedveltem.)

Kicsit azért, mert néha csak ő volt a szakkörös csoport. Egyedül.
De inkább önmagáért. Mert annyira egyértelmű volt. És annyira titokzatos.

Sokan bántották. (Én is úgy kezdtem.) Először megvédeni akartam. Kiállni érte! (Jó érzés volt.) És kezdtem megismerni. Mára ez odáig fajult, hogy – szerintem – senki sem ismeri annyira, mint én. Még saját maga sem!

Sokat beszélget(t)ünk. Főleg én hallgattam őt. És főleg oltári nagy baromságokról!
Ancsinak is bemutattam. Jó ötlet volt! (Ketten könnyebb figyelni rá.)

Így lettünk (fogadott) anyja és apja. És ezt tessék komolyan venni!

Az iskola megszűnése után mellettünk maradt. Segítettünk neki. Mindenben. Másik iskolá(ka)t, majd lakást találni. Öltözködni. Enni. Élni!

Keresgélni: mit-hol-hogyan talál meg? Mert keresett… valamit. Minden érdekelte.

És mindenről volt véleménye.
Magáról nem.
Mert magányos volt.
(Szerintem nem szerette ezt az állapotot.)

Péter (Káélet)

És jött a nagy ötlet: bevonni a (színházi) társulatba!

2009. januárjában a ’Fém’ kellékese lett. De milyen! Mint egy gép, úgy csinálta. Nekem nagyon jó volt így. A többieknek nem mindig. Mert úgy is élt, mint egy gép. Úgy reagált, úgy szólt, úgy figyelt. érzelmek nélkül.

Pedig nála nagyobb szíve senkinek nincs ezen a földön!

A többiek nehezen fogadták be. Naná, hiszen Dédé sajátossága, hogy egyből elmar maga mellől mindenkit. Mert annyira szeretné, ha szeretnék! Az a néhány szerencsés, aki kiállja a próbát, megtudja aztán, milyen is az: Dédé odafigyelését megélni. (Lenyűgöző és fájdalmas. Fele-fele arányban.)
Szerencsére a fiatalok megértették - főleg Ancsinak köszönhetően - a helyzetet, s odafigyelnek rá. Visszafigyelnek. Ezért hálás vagyok nekik. (És majd ők is azok lesznek, mert ennél jobb iskolát sosem jártak ki ebben az életben!)

Nehezen kezeli az emberi dolgokat. Ezt a tulajdonságát én sem tolerálom. Sajnos. (Vagy szerencsére?) Nagyon eldurvult a kapcsolatunk. (Szó szerint is.) Mert minden percéről tudtam. Beszámolt. És apaként kezdtem viszonyulni hozzá. (Ha már kijelöltettem!)

Nálam több leszidást, leordítást, (meg)alázást senkitől sem kapott.
Nem hagyom szó nélkül a legkisebb hibáját sem.
Mert rájöttem, hogy ez segít neki.
(Rájöttem, hogy valami nem stimmel vele.)

Érzelmi csapdába kerültem. Kerültünk.
Problémás gyerek.
De nála hálásabb nincs!

Szóval mára ott tartunk, hogy egy nagy családi veszekedés az életünk. A többiek néha nem is értik. (Ezen nevetek jókat.)
És mégis: amikor külföldre ment, nekem hiányzott a legjobban. Amikor kórházba került, én voltam az első, aki kereste. Amikor bajban van, én vagyok az, akihez szól(hat). 
(Néha Ancsi megelőz. És ez így jó. Ugye?)

És fordítva is így van.

Ő figyel rám legjobban ezen a világon! (Micsoda ajándékokat kaptam már tőle! A „Ponyvaregény” összevágva sorrendbe - ilyeneket.) 

És annyit fejlődik - mellettünk? - szellemileg, érzelmileg, testileg, mint Afrika összes embere egyszerre!

A színház fontos neki. (A Fészek Színház az első! - ez egy régi vicc mifelénk.)

A HáRoMnőVÉrrel debütált. Aztán Mikulás, Iskolapélda, Káélet (a nagy álma!), majd Nyulassy Attilához került az iluska.wb felejthetetlen szereplőjeként. És már próbálják a legújabbat, készül a Májlájt.

Zseniális karakterszínész és elviselhetetlenül tehetségtelen színjátszó. Egyszerre! (Én az előbbit tartom fontosabbnak.) Nem lehet nem észrevenni! És az ötletei! (Általában kilenc kiakasztó marhaság után jön egy zseniális.) Számomra legkedvesebb az ’Iskolapélda’ fináléja. Még a ’Fém’ egyik Új Színházas előadása előtt ücsörögtünk a stúdiószínpadon, amikor elővette mobilját, hogy hallgassuk meg, mert zseniálisan tudja eltátogni a „Little Drops Of Poison” című dalt. És eltátogta. (És azóta is: „I like my town…”)

Én úgy látom, a színház már akadálya kapcsolatunknak. Elvonja a figyelmet a másikról.

De nem baj. Annyira szereti, csinálja csak! (Én meg cseszegetem rendületlenül.)
Ki nem rúgom, az tuti! (Pedig hogy szeretné, haha!)

Sokat használtam a múlt időt. Visszaemlékezve.

Pedig Dédé nekem a jövő. (Kevésbé a jelen.)
Róla ezer százalékra tudom, hogy megmarad. Barátnak talán?
Annak jó is lesz. Mert szeretjük, tiszteljük, óvjuk egymást.
Feltételek nélkül.
Feltétlenül.

Dédé.
Vagy már Dávid?
(Ezen vacillálok mostanság.) 

Döme (iluska.wb)