2012. február 14. - Gyenge vagyok

Kedves blogunk (és kedves azok, akik olvasni szokták)!

Február 14. Valentin (Bálint) nap - a szerelmesek napja, a virágárusok és bonbongyártók ünnepe. Mindenki válassza ki a saját univerzumának megfelelő definíciót.

Ha pedig ezen túlestünk, át is térek az aznapi Gyenge vagyok-ra. Ez is egy különleges előadás volt, de persze melyik nem az? Pont az a poén a színházban, hogy ugyanaz a produkció minden alkalommal kicsit más, hiszen közülünk (tudtommal) senki sem gép. Érted... Ezt pedig egyszerűen nem tudom nem imádni. Meg azt, amikor a lépcsőn felsprintelve, az öltözőbe érve rögtön fojtott hangon vagy "ordítva-suttogóra" fogva kezdjük emlegetni az emlékezetes pillanatokat - nehogy a teremből ekkor kihömpölygő közönség meghallja, hogy hova bújunk el ilyen gyorsan meghajlás után (hupsz, asszem ezzel a mondattal nyírtam ki a nagy varázslatot).

Szóval csak azt mondom, hogy ha mindig óramű pontosságal, jéghideg fejjel csinálnánk végig az előadást, mára már halálra untuk volna. De még szerencse, hogy minden reggel más lábbal ébredünk és az előadásban egyszerűen mindig jön valami más. Valami új. Ami esetleg további újdonságokat generál.

A 14-i Gyenge vagyok-on az első dominóm (ami borította a többit) talán az volt, hogy marhára nem aludtam ki magam már néhány napja (a képlet egyszerű: Zsófi = szeret aludni, viszgaidőszak = délben kelés, Zsófi mínusz vizsgaidőszak = kialvatlanság). Bizony elkezdődtek a dolgos hétköznapok, lustaságnak helye NINCS. Szóval ezzel próbálom magyarázni az eddigi első rövidzárlatomat egy bizonyos monológnál, amiben beszélek egy anyáról, a szeretetről meg egy kicsit egy apáról is. Még nem volt olyan, hogy ne jutott volna eszembe az első mondat, ez most megtörtént - azt se tudtam, miről kéne beszélnem. Az előadás persze jó lassú volt aznap ahhoz, hogy beleférjen egy ilyen szünet (ami csak nekem tűnt évmillióknak), mialatt összeszedtem magam. Úgy éreztem, egész jól ugrottam az akadályt, de azért belül összeszidtam magam, amiért az agyam engedély nélküli szünetet tartott).

Az előadás vége felé pedig az egyik kevésbé vidám jelenetben megint ki akart jönni néhány pimasz könny és egy gonosz gombóc is költözött a torkomba. Már másodszor fordul elő és most is meglepődtem rajta. Olyasmit éreztem, hogy a fantasztikus partnerem karaktere úgy megbántja az enyémet, hogy az szinte elviselhetetlen és vissza kell bántanom. Az egész egy elég szar ügy és rohadtul ideges és dühös vagyok. És közben meg bejött a képbe egy olyan állapot, amiben nem felejtettem el, hogy mi a dolgom, és szigorúan gátat szabtam az özönvíznek - nem akartam magam után hagyni. Vajon ez jó vagy rossz? Erről még beszélnem kéne a rendezővel.