2012. február 26. - TI [Terra Incognita]

Összegzek. Fáradtan. Ha olvassátok, hallgassátok hozzá a fenti számot (Motörhead+Ozzy+Slash)!

Tehát: utolsó előadás. Könnyeden brutális. Fesztelenül egybeforrt. És azt is megtudtuk végre, hogy nem eléggé elvont (elborult, stb.). Ezzel jó lett volna, ha a korábbi nézőink is tisztában vannak.

fotó: GIME 

Összegzek.

A második darabban szerepelek együtt Zsófival (kinek pajkos mellbimbói átütnek bármilyen jelmezen), és még alig játszottam vele. Sajnálom.

Verával szintén másodszor. Ő csak a színpadon szabad.  És a tűzpirosas jelenetben művészileg megmutattuk milyen is a privát kapcsolatunk. Nem betervezetten.

fotó: GIME 

A három mester. Mindegyikkel kölcsönös tisztelet és változó mélységű pajkosság. És fontos megerősítés: bizonyos kor felett nem a díjak potyogása, hanem a jóleső munka (?!) a lényeg. És szuper, hogy nem muszáj rossz kompromisszumokat kötni.

(Zenecsere. Ozzy Osborne: No more tears)

És van három fickó, akivel mindösszes eddigi „fészkesemben” játsz/ottam/ok.: Ján és Attila kedvel, Bandi meg nem tud elkerülni. (jó, ez írói túlozás, mindhárommal könnyű színpadon. és mindhárom többet mosolyog, mint én. Csak nem rajtam?)

Dani a dobok embere. Egyre mélyebben. Pedig humora és világlátása is van. Vagy a kettő nem zárja ki egymást?

Máté a fékezett habzású Balaton (Zánkánál). Az előadásban megbízható (partnerként is), szünidőben hullámzó-kíváncsian köröz köröttem. Még nem tudom eldönteni: elismerést vagy barátságot szeretne. Mindenesetre méltányolom és nem tántorítom.

(zeneváltás: Eagles: Hotel California)

Félórával a kezdés előtt kezdtem, elvegyülve az érkezők közt, félkarún. Az ismeretlenek elkerültek, a beavatottak cinkosan  kacsingattak. Mint eddig bármikor. 

Én pedig nyugodtan nézelődtem, s nyugtáztam újfent, hogy kisebb így a para, mint a többiekkel a színfalak mögött. Majd az elvileg nem létező kezemmel elővettem a telefonom és megnéztem mennyi időm maradt Zoltán érkezéséig.

Még utoljára.

(új zene: AC/DC: Rock ’n’ roll Train)