Ez az évad olyan nekem, mint Cserháti Zsuzsa és Charlie duettje - csak Porsche nélkül.
Rohanás, rohanás, rohanás. (És színházimádat.) Még a lájtosabb nem/más próbaidőszak is kemény meló volt. És most, végre megpihenhetek. Nyugalom van.
Nem tudom, mi az oka. Talán az öregek klubja? Vagy a teljes mellszélességgel felvállalt, mindenféle allűröktől mentes, őszinte amatőrizmus? Vagy a férfi-nő arány? (6:2 ide.)

a lányok (Ács Kata és Molnár Hajnalka) 

Tényleg nem tudom. Csinálom a fényt és hangot - pedig Máté majdnem bekerült a képbe -, de alig kerülök stersszhelyzetbe. Ülök sokat az előtérben, Bandival figyeljük a monitort, majd háromszor belépek a színpadra - általában okosítom Jánt (Dr. Stockmannt) -, és a végén meghajolok.  Na jó, kétszer díszletmunkás is vagyok pluszban, de az egész mégis erről szól: lazán hazám!

Hétvégén sok minden kiderült. Egyrészt az, hogy jól állunk. Aztán Ibsent mégsem két felvonásosra húzta Tamás, csak egyre (70 perc). Jól néz ki a színpad - Ancsi! -, fényes. Jók a zenék - Ján és Tamás! Humort is felfedeztem - pedig Ibsen nem is, vagy de? És jó a csapat! Kicsit konzervatív, kicsit belassult, de értelemmel telített. (Azaz: nem fiatalos, haha.)

Én is belassultam. És egészen jól érzem magam. Velük. Közöttük.