2012. március 27. - Iskolapélda

„Nekem semmit nem jelentett. Utáltam.”

Hosszú munkafolyamat volt ez. Nem csak annyi, amennyit az utolsó előadáskor láthattak a nézők. Van ennek története is.

Kezdődött egy munkabemutatóval. Andrissal még Bugyin színjátszottunk, éppen az utolsó évünket töltöttük ott, amikor Attila vázolta a velünk kapcsolatos terveit: szeretné, ha Pesten folytatnánk. Azért, hogy eldönthessük, mi is ezt szeretnénk-e, még a próbáikra is bejárhattunk. Aztán valahogy bele is kerültünk. Impróztunk, karaktereket alakítottunk és beilleszkedtünk. Ott maradtunk. Megcsináltuk a munkabemutatót – kisebb nagyobb bakikkal és sikerekkel –, és úgy alakult, hogy lett folytatás.

Iskolapélda: 2 felvonás. Mély vízből a még mélyebbe: nagyjából így éreztem magam. Régi új Fészkes voltam. És a Szlovák család nehézségeit nálam is újabbakkal kellett végigküzdenem. Dédé és Máté biztonságos jelenlététől elszakadva két vadidegen családtagot kaptam: Attilát és Tamást. Megküzdöttem a jelenettel. (Ők pedig, azt hiszem, megküzdöttek a küzdelmemmel). Emellett pedig meg kellett volna formálnom a skizofrén Gizit is. Nem ment. Nagyon nem. Bizonytalan voltam, mert nem tudtam, hogy van-e helyem a pestiek között. Hogyan lendültem túl ezen? Nem tudom. De van egy elképzelésem. Valószínűleg a társaság miatt, akik nem éreztették velem, hogy a nehézségek ide nem illővé tennének. Maradtam. Egy felvonásra is.

Attila még meg sem húzta a szövegkönyvet, de már hiányoztak a kimaradt jelenetek. Sajnáltam, hogy néhány dologtól búcsúzni kell, de „változnak az idők, változnak a közösségek”, ugyebár... Kata is a mély vízbe került. De megcsinálta, nem is akárhogy. Nem tudom megítélni, mennyire lehetett nehéz dolga, mert sokszor elcsodálkoztam azon, mennyit segítenek neki is a többiek.

Ezért fog hiányozni. A társaság, a hangulat, a közös munka, a nehézségek és a változások miatt. Abból sok volt. Meg az emlékekből is. Sok VAN. Nyelvtanilag így helyes.