„Leszünk még így együtt?” - Színészélmények

2012. március 30. - Műköröm

2009. november 23. – Mechatronikába tartunk Attilával. Körforgalom előadás lesz. Az autóban azt mondja nekem, én leszek Ida. Fogalmam sincs, miről beszél.

Ez az első emlékem a Műkörömmel kapcsolatban. Aztán jönnek még természetesen. Három év alatt rengeteg emlék összegyűlik. Emlékszem a próbákra. Még Bugyin, a régi művelődési házban. Hogy nem akartam szerelmes lenni Tébe, mert az unokatestvérem, hogy vártuk Tili érkezését, és hogy azt a fekete ruhát választották ki nekem, amit a legkevésbé szerettem volna.

Arra is emlékszem, ahogy ismerkedtem Idával. Nem szerettem őt. Túlságosan hasonlított rám. És nem tudtam vele mit kezdeni. Mert civilnek éreztem magam a bőrében a színpadon, és azt hiszem, ez nem jó. Valamiért mégis úgy érzem, jó volt Idának lenni. Jó volt, mert olyan nehézség elé állított, ami könnyebbség kellett volna, hogy legyen.

Furcsa a Műkörömről múlt időben gondolkozni. Hozzánk nőtt. Szerintem egymás miatt. A vidékiség összeköt minket. (Még ha Nanni csak tiszteletbeli vidéki is) És jó volt együtt lenni azokkal, akikkel összetartozunk. A próbákon, a Jemolban, a fesztiválokon, vidéken és Pesten... Találkoztunk „Imivel”, külön szállást kaptunk Vasváron, egyszer még vasvári középiskolások is eljöttek Budapestre, hogy láthassanak bennünket. Mindig volt valami, ami emlékezetessé tette számunkra ezt a darabot.

Ezek megmaradnak, de több már nem lesz.

Milyen volt az utolsó? Nehéz. Mert már az első jelenetben elszorult a torkom. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz a búcsúzás. De „minden vég valaminek a kezdete.”

„A múlt elmúlt. A jövő elkezdődik.”