2012. április 11. - A nép ellensége

A költészet napja.
Munkanap.
Számunkra az évad utolsó előadása. Teltházzal. Kamerával. Mindennapi szarvasunkkal.

Bizonytalan vagyok abban, hogy aki nem látta (akkor, ott), annak mit jelent, ha én azt írom: piszkosul jó volt, együtt lélegeztünk a közönséggel, a hibák eltörpültek az erőnk és az igazságunk mellett… vagy érdekes-e, hogy Hajnin nem volt kabát, Attila ugyanazt rontotta el, mint a múltkor, hogy Szabolcs lepolgármesterezte annak öccsét…

fotó: GIME

A nézőink véleménye, na az fontos lenne!
Nekem(künk) visszajelzés, a leendőeknek pedig iránytű.

(Oly nehéz a dolgom, mert az estét egy szóban összefoglalva: családias, nincs semmi botrány, semmi különlegesség. Lassan, komótosan pakolásztunk, amit kellett, csendben megbeszéltük, szenvedély csak az előadásban került elő (ezek a színészek!), utána komótosan színpadot bontottunk, mosogattunk, anekdotáztunk, ejtőztünk, jól éreztük magunkat egymás társaságában, Beatlest hallgattunk /tudjátok, hogy 10-én volt 42 éve, hogy Sir Paul bejelentette a zenekar megszűnését?/… Vagy ez különlegesség?)

Úgy búcsúztunk, mintha csak átmennénk lepihenni a szomszéd szobába. Pedig félév múlva lesz a következő előadás. (jaj, de utálom a színházi szezonalitást! Kedves vezetőség! Ki kéne próbálni, lehetne-é nyári játékhetet tartani? Esetleg egy turné Dél-Amerikába, ott lassan ősz lesz?)

Hát imígyen, szépen élünk. És nem kell a költővel (no, kivel?) kérdeznünk: „Pótolnak-e életet élet-morzsák…?”

Mázlisták vagyunk.