(Zenét hallgatok. Írás közben majdnem mindig. Most éppen Pink Floyd-ot. A Learning to Fly-t. Nem játssza a Petőfi, de attól még nagyon zene.)

Ritkán fordul elő, ha egy előadás (bármilyen munka) úgy készül, hogy minden a lehető legoptimálisabb, hogy nincs irigység, veszekedés, csúszás, csúsztatás. A G14 idáig optimális. A koncentrálatlan keddünket Zsófi így jellemezte: fura. Vagyis eltérő a megszokottól, sorból kilógó. Maradjon csak ilyen.

Az évek alatt persze velem is előfordult, hogy nem tudtam megoldani szerepet, hogy hiányérzetem maradt magammal szemben. Néző, kritikus elfogadta, amit kapott. Én viszont nyüszítettem belül, hogy pont azzal maradok adós, ami a figura lényege! Ami miatt törvényszerűen elbukik. Aztán az időhiányra hivatkozva átugrottam a dolog felett. Elkentem. Az előadás (talán ezért is) a nagyon akart, de kevésbé sikerültjeim közé került. Mivel egyre inkább érint, amiről szól, tervbe vettem, hogy újra megcsinálom. Másokkal, másképpen. (új szám szól: Us and Them)

Most 2 hétig tartott, míg felvállaltam a figura gyengeségét. (Mert mely férfi nem akar mindig Clint Eastwood vagy Charles Bronson lenni? Ki nem ragaszkodik foggal-körömmel a (külvilág képébe tolható) saját pozitív önképéhez?) Meg is leptem vele a többieket. Bevallom, magamat is. Hálás is vagyok érte Attilának. Főként azért, mert nem mondta a hogyant, csak bízott benne, hogy ha a célt tisztáztuk, meglelem az odavezető (helyes) utat. Béla felcsillanó szemében láttam a „ha te így komám, akkor vigyázz, mert mindjárt jövök én is" villanást, Zsófiéban pedig... Zsófi még fél – teljesen a tenyerünkbe bújtatni magát. De már nyúl a kezeinkért. Aztán összekapaszkodunk, nekiiramodunk a szakadéknak...

... és talán megtanulunk repülni.