A heti téma a blogon, hogy miért, vagy miért lehet fontos egy társadalomnak, egy közösségnek a színház és hogy az, hogyan hat vissza rá. Színházzal foglalkozom: a 7óra7 című színházi portál egyik kritikusa vagyok, az egész napomat a színház tölti ki – rengeteg előadást látok, írok róluk és sokat foglalkozom a színház körüli eseményekkel is. A Fészekben sok mindenen szoktam vitatkozni sok mindenkivel, sok mindenről gondolkodunk máshogy – de ezt szeretem, szeretek vitatkozni, együtt gondolkodni. De van egy dolog, ami miatt nem csak, hogy szeretem ezt a helyet, de fontosnak is tartom: hogy bárki kipróbálhatja, milyen színházat csinálni és gondolkodni róla. Bárki átélheti, részesülhet belőle. Magyarország összes kőszínházában megfordultam már, rengeteg kisebb helyen is, de ezt az egy dolgot egyik hely sem tudja így.

A színházak nagy része számára a néző csak egy statisztikai adat: kényszeredetten be kell vonzania őket, hogy egyrészt minél nagyobb állami támogatásban részesüljön másrészt, hogy bizonyítsa, milyen népszerű és fontos az emberek számára. A legkönnyebb nézőcsalogató eszköz pedig a közönség igényeinek való megfelelés, amit az úgynevezett szórakoztató előadások bemutatásával tud elérni. Érdekes módon a szórakoztatás nálunk egyenlő az igénytelenséggel, a kommersszel, a gyakorlatilag gatyaletolásig erőltetett nevettetéssel. Nincs, vagy nagyon kevés az olyan színház, ami mindezt színvonalasan képes űzni. Az olyan, ami nem egy hatásos látvánnyal próbálja überelni Hollywoodot, ami nem akarja a Barátok köztnél is intenzívebben csomagolni a konzervérzelmeket. Csak éppen azt felejti el sok színházcsináló, hogy a színház nem tévé és nem mozi: a filmeket technikailag lepipálni lehetetlenség, a kommersz sorozatokkal versenyre kelni pedig butaság, hiszen a színpad ledobja magáról ezt a fajta szimplifikációt. A színházban nem a sztori dolgozik, nem a látvány, nem a zene – ezek mind mind csak eszközök, kihagyhatóak és különféleképpen variálhatóak, azonban van egy dolog, ami nélkül nem lehet színházat csinálni: a színész nélkül. Élő szereplők nélkül – ha egy embert látok magammal szemben az rögtön intim élmény, hiszen valamilyen viszonyba kerülök vele. A színház személyes: emberi kapcsolatok, viszonyok működtetik. Az különbözteti meg a többi művészettől, hogy személyes, ember és ember kerül általa közvetlen kapcsolatba.

A kőszínház ipari tempója mellett – ami nem jó vagy rossz: szükségszerű (ki magasabb, ki alacsonyabb színvonalon űzi ezt) – erre a személyességre nem marad idő. Az ember elmegy, megnéz egy előadást, tapsol egy lelki állapotának megfelelő intenzitásút aztán hazamegy – jobb esetben, ha az előadás kiváltott belőle valamit gondolkodik is a látottakról. Egyrészt persze az is fontos, hogy a Fészek Színházban ez nem ilyen mechanikusan működik, ami sok mindenből egyenesen következik – nincs mögöttünk infrastruktúra, amatőrök (nem negatívan értendő: az amatőrség nem bénaságot jelent, hanem azt, hogy az ember kedvből és akaratból csinálja) vagyunk, nagyrészt fiatalok is stb. Az egy dolog, hogy nem is tudnánk úgy működni mint egy kőszínház, vagy mint egy profi független társulat, ennél viszont fontosabb, hogy lényegesebb dolgok zajlanak itt. Nem csak nézői, alkotói oldalról is: a színház átélése.

 Mindenki kipróbálhatja, hogy milyen színházat csinálni – szabályozott és felügyelt keretek között annak szinte minden oldalát. Mindeközben pedig majdnem ugyanabban a teherben részesül, amiben a "nagyok": fizető nézők előtt játszik estéről estére. A pénzért cserébe pedig teljesíteni kell. Ha nincs néző, nincs előadás, ha pedig valami nagyon félre megy, akkor bizony nincs néző – ha egy néző egy nagyon rossz produkciót lát nálunk félő, hogy soha többé nem jön vissza. Ha viszont nincs néző, nincs kinek játszani és ha nincs kinek játszani, akkor többé nem tudjuk azt csinálni, amiért itt vagyunk.

 Ami az igazán non plus ultra a dologban, hogy itt fiatalok próbálhatják ki a színházat. A színház egy jó ideje elhanyagolja a fiatalokat, nincs vagy nagyon ritka a tinédzsereknek szóló előadás. Utóbbi időben csak azért kezdtek el megjelenni, mert a színházak rájöttek, hogy tíz év múlva nem lesz nézőjük. A közönség elkezdett öregedni, miközben nem jöttek új nézők – miért is jöttek volna, ha egyszerűen nem tudták miért menjenek, nem voltak nekik szóló produkciók, nem foglalkozott velük senki. Most persze mindenki foglalkozik velük (az a bizonyos statisztika), ami csak nagyon ritkán telítődik meg tartalommal, nem is tudják, hogy kell megtölteni tartalommal. A felnőtt hozzászokott, hogy semmibe veszik, hogy nem kérdezik meg a véleményét sőt, ha megkérdezik fel van háborodva. Megszokta, mert ebben szocializálódott, a fiatal még nem, még nem fertőződött meg. Ez nem azt jelenti, hogy a fiatalok jobbak mint a felnőttek, egyszerűen csak bennük van a lehetőség: ha jól közelít feléjük az ember akkor rendszerint értelmes reakciót kap. Az érdeklődésüket is fel lehet kelteni – ha tudjuk, hogy kell hozzájuk közelíteni – és persze pont emiatt könnyű őket becsapni is. A színházak ehhez a helyzethez nincsenek hozzászokva: formailag is toppon kell lenniük, másrészt értelmes és valós kérdéseket kell feltenniük, olyanokat ami foglalkoztatja, vagy foglalkoztathatja a fiatalokat. Ami munka és energia.

 A Fészek Színház viszont erre épül. Nem mellesleg a színházak számára is egy nagyon fontos tevékenységet végez: azt az élményt nyújtja mind a résztvevőknek, mind a nézőknek (hiszen ha tetszik, ha nem, egy társulat szellemisége, állapota látszik a színpadon, nem lehet hazudni, mást mutatni mint ami van), hogy a színház a miénk, átélhető, megérthető és használható. A színház nem Thália temploma, hanem egy közösségi hely, ahová azért gyűlik össze estéről estére egy közösség, hogy feldolgozza vele történteket, a kérdéseit, kétségeit, gondolatait. A színház mindehhez egy kiindulási alap, ami felteszi a kérdéseket – ha jól használja adottságait, közvetlenségét akkor olyan erővel tudja ezt megtenni mint semmi más –, észreveszi és kimondja a problémákat.

 Mindehhez képest kicsit meghökkentő volt, amikor az NKA által kiírt előadó-művészeti pályázatán a legkevesebb pontot a társadalmi tevékenységre kaptuk. Lehet vitatni a szakmai színvonalat, a gazdasági működőképességet, sok mindent – ám ezeken mind rendre megfeleltünk. Társadalmi szempontból viszont nem feleltünk meg. Nem tudom mi lehet társadalmilag hasznosabb tevékenység egy színház esetében minthogy lehetőséget biztosít az embereknek arra, hogy közel kerüljenek a színházhoz, gondolkodhassanak róla, megismerhessék. Nyilván azt gondolja az állam, hogy nem fontos, hogy az emberek részesüljenek a kultúrában – persze ez távolra mutat: a kultúra nem csak műveltség, hanem gondolkodás is, emberi mivoltomnak a megélése. Van ehhez egy nagyon szép idézet: "A színház az egyik legkifejezőbb s leghasznosabb eszköz egy ország építésére. Légsúlymérő, amely egy ország nagyságát vagy hanyatlását jelzi. (…) Az a nép, amely nem támogatja és nem fejleszti a színházat, ha még nem is halott, haldoklik" (Federico García Lorca:  A színházról).

 Személyes: nekem azért fontos a Fészek, mert kipróbálhatom milyen színházat csinálni. A magam bőrén próbálhatom ki, milyen rendezni, felelősséggel és emberekkel közösen – ez ráadásul nagy felelősség, hiszen a munka közben erősen befolyásolom a többiek színházról alkotott képét sőt, személyiségét is – és tanulhatok is. Nem tankönyvből, nem tanároktól, saját magamtól és azoktól, akikkel dolgozom. És abból dolgozunk, amink van: barátságaink, vitáink, közös gondolataink és nézeteltéréseink – szóval egy közösségünk. Ahol néha inkább a személyesség megelőzi a munkát – de ez a személyesség sokszor valahogy része is az előadásoknak –, de itt azt is meg lehet tanulni, hogy hol az egyensúly a munka és az emberi kapcsolataink között, amit egyensúlyba kell hozni saját magunkkal is. Izgalmas kaland. És ha tetszik, ha nem: ez a színház alapja.