Film a színpadon. Ki kéne találni valami újat nem?... Úgy értem, hogy 12 dühös embert, Mechanikus narancsot is csináltak már, a Dogville is látható színpadon.
Ezek zseniális filmek, mindet nagyon szeretem, viszont kicsit úgy érzem, megerőszakolás őket színpadra vinni. Értékvesztés. A lényeg eltűnése.

Ádám almái – részlet a filmből

Na jó, ez persze nem feltétlenül van így.

Van film, ami csak a filmes eszközök miatt tud megállni a lábán? Ez egy kicsit hülye kérdés nem? Mintha benne lenne a válasz. A film, attól film, hogy film. (De most komolyan, milyen lenne egy Tarr Béla film színházban? Hm.)
Valami olyan "lényeg"-et kéne megtalálni az adaptációra szánt alkotásban, ami formafügetlen, univerzális...

De ezzel a filozofálással csak igen lassan jutok előrébb a színpadra képzeléssel kapcsolatban. Mert mit is képzelek én? Vegyünk elő egy példát. Egy olyan filmet, aminek még nem tudok színpadi megvalósulásáról és amit szeretek.
Talán kevesen ismerik a remek dán rendező, Anders Thomas Jensen nevét. A Gengszterek fogadója és a Zöld hentesek című filmjei után rendezte meg 2005-ben az Ádám almáit, amit már nagyon sokszor láttam és örök kedvenc marad! Fekete humor, morbid helyzetek, remek szatíra pontosan adagolt drámaisággal.

A karakterek sem éppen tájidegenek egy magyarországi színpadon: a neonáci, a pap, az alkoholista, a molesztáló és a bevándorló a nagykönyvből.

A történet kompakt, nem kéne sokat nyesni belőle. A neonáci Ádámot 12 hét közmunkára ítélik. Egy furcsa paphoz kerül, akinél több különös(en) problémás figura is próbálja jó útra téríteni magát és visszanyerni lelki békéjét. A sztori lényegében a negatív Ádám és az őrületig optimista pap morális harca. Ádám eleinte az általa legjobban ismert fizikai erőt használja fel ellene, de egy idő után be kell látnia, hogy egy egészen különös elmével áll szemben, akiről a rideg valóság lepereg. A végéig pedig nemcsak óriási változáson megy keresztül kopasz főhősünk, hanem felmerül az a kérdés is, hogy vajon lehet-e az, hogy az az igazság, amit mi annak akarunk tudni. Vegülis... Fejben dől el minden.

A helyszínt illetően központi elemként képzelek egy lombos fát gyönyörű gyümölcsökkel, aminek az előadás előrehaladtával le kell pusztulnia, el kell rohadnia, majd a végén egy villám végezne vele. Mindezt nehéznek tűnik összeegyeztetni azzal, hogy a történet nagy része zárt térben - pl. a paplaki konyhában, ahol minden szereplőnek lehet létjogosultsága, mint közösségi térben, vagy a templombelsőben - játszódik. De úgy gondolom, ötletes, jelzésértékű váltásokkal mindez megoldható.

Hogy a karaktereket kik formálják meg, nehéz kérdés. Hálás, de nehéz szerepekről van szó... Ezt annyira nem tudnám eldönteni.
Najó, igazából aki nem látta a filmet, biztos nehezen értelmezi ezt az írást, de talán annak, aki látta és szereti a filmet, beindult a fantázija.

Ha már film a színpadon, annyi biztos hogy nem szó szerint visszaböfögésre van szükség - akkor lenne a végtermék értéktelen. Egy másolat.
Szóval el kell azon gondolkodni, hogy hogyan kerülhető el az, ami egyébként óhatatlan többségi reakció egy feldolgozás megtekintése után: "Az eredeti jobb volt." Ez azért lehet így, mert a szolgai utánzásból nemigen sülhet ki egy magasabb szintű képzeletbeli lécugrás. (Kommentekben várom az elhallgathatatlan különvéleményeket.)
A színházban nincs CGI, nincsenek lélegzetelállító légifelvételek a harmatos tájról. De sok filmes remekműben sem... Lehet további közös tulajdonságokat keresni.

---------------------------

Olvasásra ajánljuk:

Kreatív hét