A kreatív hét végére érkeztünk, ennek alkalmából következzen az egyik utolsó ötlet, ami egyben a következő rendezésem is egyben – ha minden jól megy. Ismeritek Az Ezeregyéjszaka meséit? Ez így biztos nem mond sokat, de Aladdin, Ali baba, Szindbád vagy Sehrezád neve talán egy picivel többet. De ez így még mindig távoli: ókori arab mesék, amik egyrészt nagyon más kultúrából származnak, másrészt pedig biztos kisgyerekeknek szólnak – gondolhatja a gyanútlan olvasó. És nem! Ennél durvább, kegyetlenebb és tisztább meséket csak keveset produkált az elmúlt pár ezer évben a világirodalom – arról már ne is beszéljünk, hogy ha egy történetet mondjuk címlapon lehozna az index senkinek nem tűnne föl, hogy nem az aznapi mészárlást, hanem egy perzsa mesét olvas. Messze van még?

Aladdin

Az Ezeregyéjszaka meséiről azt érdemes tudni (egyébként az egyes meséknek rengeteg átdoglozása született már, a közismert Disney rajzfilmtől kezdve, sorozatokon át minden volt már a nap alatt, egy olasz filmrendező, Pier Paolo Pasolini például egészen remek egységgé gyúrt össze pár "mesét", amiből egy nagyon elemi, egyszerre romlott és tiszta, tényleg zsigerekig hatoló film született, Az ezeregyéjszaka virágai címmel), hogy ahány fordítás, annyiféle verzió, és ahány kor, annyiféle fordítás. Gyakorlatilag mindenki, aki megpróbálta összegyűjteni a meséket részben újra írta őket, persze a kor divatjának megfelelően: ugyanúgy akadnak pornográf verziók, ahogy esti mesének való könnyed, kalandos utazások is. Egy történet simán végződhet önfeláldozó gesztussal, ahogy az akciónarratívához szokott szemünk számára is meghökkentő kaszabolásokkal. Egy egyszerű példa: Ali baba és a negyven rabló történetében elvileg Ali babának, a szegény, becsületes és együgyű favágónak állt férfinek sorsát érezzük át, ahhoz azonban, hogy hősünk megmeneküljön a rablók elől – akik azért üldözik, mert kirabolta őket – és mi a végén boldogok legyünk, a szolgálója egy este, amikor a negyven fosztogató egy-egy szalmakosárban alszik, forró ólmot önt a kosarakba, elevenen égetve szét a rablók bőrét – és így gyakorlatilag nincs többé senki, aki Ali baba életére törne. A kérdés adódik: milyen áron meneküljön meg a hős?, egyáltalán, a Robin Hood-elv működik a valóságban: ha kirabolod a tolvajokat és a szegényeknek adod a pénzt az fair?

Az Ezeregyéjszaka meséinek lényege tulajdonképpen a keret és a kerettörténet - ami színházilag izgalmas helyzet, hiszen ezt még nem Sehrezád meséli, hanem történik valamikor, valahol. Leegyszerűsítve és sarkítva úgy indul a sztori, hogy Sahriár királyt megcsalja a felesége egy néger rabszolgával, és ezt véletlenül végig is nézi. Kiábrándulva a nőkből világgá megy testvérével, útjuk során pedig találkoznak egy nővel, akit egy hatalmas dzsinn tart fogva. Míg ez a csodatévő, végtelen hatalmú szellem alszik a nő megfenyegeti a férfiakat: vagy lefekszenek vele, vagy felébreszti a dzsinnt és az végez velük. Na igen... A nő minden férfival eljátssza ezt, aki "kedvét tölti" – így mondja – annak elkéri a gyűrűjét – 500 feletti gyűjteménye van már. A nő mentségére szóljon, hogy a szellem évek óta elrabolta őt az esküvőjén és azóta fogva tartja. Ez a bosszú. Sahriár annyira kilátástalannak találja férfiak és nők viszonyát, hogy hazamegy, kivégzi feleségét, rabszolgástul, mindenestül és kihirdeti, hogy attól a naptól kezdve minden nap elveszi egy szűz lánynak a szüzességét és lefejezteti. Ez így sok? Ez csak mese... Egy napon Sehrezád következik a sorban, azonban benne megmozdul valami: tudja, hogy minden valószínűség szerint meg fog halni, de előtte legalább megpróbálkozik egy csellel, hátha megenyhül a király szíve: mesélni kezd.

Pier Paolo Pasolini: Az ezeregyéjszaka virágai

Nem ezeregy mesét, de ezeregy éjszakán keresztül. A végét nem árulom el. De van annak valami izgalma, hogy az életéért mesél: ha hibázik halott. Annak pedig egy szépsége, hogy bár abból a szempontból kifejezetten hősies, amit tesz, hogy meg akarja menteni a többi szűz lányt életét, abból a szempontból viszont egyáltalán nem az, hogy valójában nem önzetlenségből teszi, hanem mert nincs más választása. A szélsőséges helyzetben annyi lélekjelenléte és felelőssége azonban mégis van, hogy legalább annyit képes mondani, hogy nem akar értelmetlenül meghalni. És bármennyire szélsőséges a helyzete távlatokban gondolkodva hasonló a mienkéhez: előbb-utóbb nekünk is csengetnek. De nem csak a mesék, Sehrezád története is csak mese.

Van még valami, ami igazán szemet szúró és színpadért kiállt Az Ezeregyéjszaka meséiben, ez pedig Aladdin története. Ismét egyszerűsítem a sztorit: van egy léhűtő, lusta, céltalan srác, akinek semmittevésébe belehal az apja, de egy mór varázsló által – aki a nagybátyjának adja ki magát – az ölébe hull egy csodalámpa, amit ha megdörzsöl egy végtelen hatalommal bíró, mindenek felett álló dzsinn bújik elő belőle, aki teljesíti gazdája kívánságait. Aladdin pedig eleinte csak annyit kér, hogy meglegyen a napi betevő, aztán egyszer meglátja a gyönyörű hercegnőt és máris többet akar, hetekkel később már hatalmas kísérettel vonul a király elé, a nép közé aranyat szórat és pompásabb palotát építtet magának mint a szultáné – közvetlenül a szultánéval szemben. Fitogtatja hatalmát, felvág gazdagságával – úgy, hogy nem is olyan régen még kenyérre is alig futotta –, a nép meg persze megszereti. Olyannyira, hogy miután elveszi a hercegnőt, de elrabolják őt és a király ki akarja végeztetni, a katonák bocsánatot kérnek tőle, amiért elfogják. A vége persze happy end, a mórt – ő rabolta el bosszúból a hercegnőt a csodalámpával együtt (eredetileg is mindkettőt magának akarta csak a helyzet úgy hozta, hogy végül mindkettő Aladdiné lett) – legyőzi, visszaszerzi a hercegnőt és a lámpást és ő lesz a király. Egy végtelen hatalommal bíró uralkodó, akinek nincs különösebb célja a hatalommal csak élvezi annak birtoklását, aki bárkivel bármit tehet, hiszen csak meg kell dörzsölnie a lámpást. Semmit nem azért tesz, mert gonosz lenne, mert rosszindulatú lenne, mert rosszat akarna, hanem mert ő meg akar szeretni magának valamit, de közben minden mást is megszerez – fel sem merül benne, hogy valami nemesebb célra is felhasználhatja a hatalmát. Ez így egyben pedig olyan szép. Olyan meseszerű.

Nyilván mert rímel a mára, amikor bizonyos hatalommal rendelkező emberek következmények nélkül megtehetnek bármit – mert nem vonjuk őket felelősségre. De közben Aladdin egy fiatal srác és a fő kérdést számomra sokkal inkább az adja, hogy mit tesz egy tinédzser, ha hasonló hatalom birtokába kerül? Másképp cselekedne mint azok, akik most rendelkeznek szinte végtelen hatalommal, miközben azt tanulta tőlük, hogy úgy kell cselekednie, ahogy ők? Nem hiszem. Illetve nem tudom. Remélem igen. De lehet bármi: mindez csak mese.

Hogy hogy vág egybe mindez Sehrezáddal, aki ezt is, ahogy megannyi más történetet csak elmeséli a szultánnak? Mi lenne ha Aladdin története a szultán gyerekkorát dolgozná fel? És közben persze vannak még mesék levágott kezekről, becsapott vakokról, szamárrá tett szamár tulajdonosról, egy mézcsepp miatt kitörő háborúról és vannak persze becsületes vagy ábrándozó emberek is. Lehet hozzá közünk.

Mi lenne, ha Sehrezád egy kreatív és tehetséges lány lenne, aki azt se tudja miről fog mesélni a szultánnak, csak belekezd valamibe, játszik? És ahogy játszik, játszik a színház is - eleinte minden csak mese, minden könnyed és egyszerűen kreatív. És az eleinte a valóságtól teljesen elszakadt fantáziája fokozatosan elkezdene összetalálkozni a valósággal, mindaz, ami addig csak játéknak tűnt, mesének, hirtelen kiderül, hogy valóságos. Hogy létezik olyan ember, aki korlátlanul él, visszaél a hatalmával. És most nem feltétlenül csak politikusokra és az ország vezetőire gondolok. Mi például soha nem úgy terelgetjük a körülöttünk zajló életeket, hogy a kialakuló helyzetek nekünk kedvezzenek? Mi van, ha közben valakinek kárt okozunk? Nem azért, mert kárt akartunk okozni, hanem mert így alakult, mert útban volt az illető, vagy nem is gondoltunk rá. Lehet, hogy sokan vannak ma így útban.

Aladdin

Többet egyelőre nem árulok el. Ha elkészülünk akkor gyertek el márciusban. Addig is ne felejtsétek el: mindez csak mese.

---------------------------

Olvasásra ajánljuk:

Kreatív hét