2012. november 14. - Gyenge vagyok

Ki a gyenge?

Teszi fel a kérdést az író az előadás leírásának végén. A válasz pedig: maga az író-rendező a gyenge, Cziczó Attila. Ezt ő mondta, a darab utáni megbeszélésen. Ugyanis azért született ez a darab, hogy kiírja magából azt a tulajdonságát, hogy nem tud megbocsátani, felejteni. És a darabban is minden szereplő szájából elhangzik, hogy „gyenge vagyok(/voltam)". Mert mindenkinek az a bűne, hogy nem felejt, nem bocsát meg. Lili azért jön, hogy bosszút álljon apján, mert nem volt az apja. Martina nem tudja felejteni férjét, és nem tudja elengedni fiát. Miklós tűnik a leggyengébbnek, ő öngyilkos apját képtelen elengedni, s sajátmagával és a valós élettel is képtelen szembenézni, ezért filmekbe menekül.

fotó: Serei Dániel

Mi a gyengeség?

Ezt Jendrics Anikó kérdezte tőlem a beszélgetés után. Szerintem az a gyenge, aki tutyimutyi, határozatlan, szerencsétlen, és az az erős, aki határozott, magabiztos. Anikó szerint az, aki képtelen olyat csinálni, ami nehéz/fájdalmas (azt hiszem, ezt mondta, remélem!), és az az erős, aki képes rá.

Hárman nem lehet

Az elején, mikor (Miklós gondolataiban, vagy valójában?) elmondja Martina, hogy ő meg akarja ölni fiát, és Miklós apja bizony megölte magát, és az öngyilkosság öröklődik, volt is szó a génekről, különben is Miklós végig magával hordozza a kötelet, és többször is kifejezi öngyilkossági szándékát. De nem. Martina többször elmondja: itt nincs helye három embernek, és bizony ő a fiát ki kell, hogy sajátítsa, a férjét el kellett hogy üldözze, (és közvetve azt gondolnám, hogy a halálába is belejátszott - halálba kergette - és mikor a fia elmegy, nem marad már kit terrorizálni és frusztrálni. De nem, ő se hal meg magányában. Lilit Martina megölhetné, aki utálja, mert bejön az életét tönkretenni, fiát kiszedni a végeláthatatlan hallucinációkkal tarkított otthoni ványadásból. De ő se. Basszus. Nekem tökre hiányzik a végéről egy halál!

„A nő nagyon kemény tud lenni, kitartó és erős, sziklákat tud megmozgatni, ha kell, hogy védelmezze gyermekét"

Vagy valami ilyesmi rész volt a darabban, rám ez tette az egyik legerősebb benyomást. És megint jönnek a gének, a nőnek a génjében van... És bizony, mindannyian tudnánk mondani anyakaraktereket, akik igazi diktátorok, vagy nagyon kemények, fáradhatatlanok, és mentálisan sokkal erősebbek, mint magát elhagyó férjük, nőket, akik a családot egymagukban tartják össze.

Szerepek a fejük tetején

A szereplők: egy anya, aki túlanyáskodik, egy apa, aki nem apa, egy apa, aki még gyerek egyben, a gyerek, aki az apjának az anyja, egy apa, aki szerelmes a lányába, egy anya, aki szerelmes a fiába (és gyűlöli is, odi et amo, maga az ambivalencia ez a nő, erről később), és egy lány, aki szerelmes az apjába. Szintén nagy találat mindennapi életünk rejtett gyökérségeinek felszínre hozásában! Ki nem ismerné ezeket a szereptévesztésben élő karaktereket a maga életéből?
Gondoljunk bele, hányunknak van olyan szülője, aki még tök gyerek? Vagy akiben a gyermeke tartja már csak a lelket? És hány gyerek van, aki szüleiért érzett rajongása, vagy megoldhatatlan anya/apa komplexusa miatt képtelen normális életet élni? És hány gyerek van, aki szülőjét gondozza, és hány szülő, aki végtelen rajongásával és rátelepedésével megnyomorítja gyerekét, képtelen engedni önállósodni, saját lábára állni, élni...
És ez a zseniális ebben, és minden eddigi Cziczó-darabban, amit láttam: „én" mindegyikben benne vagyok, egy kicsit, valahol, és a közeli ismerőseim, barátaim, rokonaim is, és ez az én mindenki, és az ismerősök mindenki ismerősei. Végletes, de realisztikus karakterek, tele szerethető emberi hibákkal, és a nagy számok törvénye alapján bizony mindenki érintett, mindenki megtalálja benne magát valahol. De szóljon, aki nem! (Hozzászólok gomb.)

Tartoznak-e hálával a gyerekek a szülőknek?

A darab utáni beszélgetésen merült fel ez a kérdés, ugyanis ezek a szereplők jellegzetes emberi gyökérségek állatorvosi lovai, nem általános emberek. Itt a gyerek, Miklós tartja életben a szülőt, Martinát, Miklósnak pedig lánya, Lili ad „életet". A helyzet pedig az, hogy a szülő ad életet a gyereknek valójában, aztán ő neveli fel, és anyagilag is mindent neki köszönhet. Persze, ezt valaki mondta is, hogy igazából nem az a jó kérdés, hogy hálával tartozunk-e, hiszen normál esetben ez egy érzés: hogy bizony, majd ha öreg lesz, akkor evidens, hogy segítek neki. Bár közgazdaságibb megközelítésben az a befektetés megtérülése, a kölcsön viszonzása, ki így gondolkozik, ki úgy. De olyan is volt, aki azt mondta, hogy ez az élet rendje, és a gyerek nem tartozik semmivel a szülőnek.

Hukle

Érdekes, mert a filmek egy része szándékoltan, egy része véletlenszerűen hever a színpadon. A Hukle pld., ami a tiszazugi arzénes gyilkosságról szól, engem személyes érintettségem miatt elgondolkoztatott, és nagy jelentőséget láttam bele ebbe az esedékesen pont véletlenbe, hogy a Hukle odakerült. Ugyanis én voltam egy szociológiai kutatás keretében a gyilkosság helyszínén, ahol az emberek (elsősorban nők, az akkor még igen patriarchális világban) arzénes mérgezéssel távolították el - mint több mint száz haláleset után kiderült - gazdaságilag nem hasznos családtagjaikat. Jellegzetes történet volt arrafelé, hogy azt mondja fia vagy lánya a nagyapának, aki már nem tud dolgozni: „édesapám, eleget élt már kend"! Mire a nagyapa másnapra fölköti magát a padláson. Ez csak erre jutott eszembe, hogy mivel tartozik a szülő a gyereknek. Semmivel? És hogy jön ez ide? Miklós, amikor önállósodni próbál, és diktátor anyja szép szóval és lelki terrorral is próbálja meggátolni, ez a kis intermezzo egy megoldás. Igen szociáldarwinista és antipatikus megoldás, én ezzel nem is tudok azonosulni, de ennek ellenére több magyar népi kultúrában is hosszú ideig működött: a szülő ha megtette dolgát, akkor ideje menni... Ilyet mai körülmények között kimondani is borzasztó, de ma van nyugdíjrendszer, akkor még nem volt. Najó, csak elgondolkoztam. Szóval...

Miért ambivalens Martina?

Szereti fiát, és gyűlöli is, saját elmondása szerint gyereke elvette fél életét (hoppá, visszatérő Cziczó-motívum: gyerek, vagy „élet"? - alapdilemma). Martina Einstein-idézgetése szerint az életet csak másokért érdemes élni, és noha a karakter, azt hiszem, alapvetően gonosznak van ábrázolva, szerintem csak ügyesen magára vette a mártír és bűnbak szerepét, valójában ő maga is szenved saját szerepében, saját diktátorságának áldozata, ahogy a végén mondja: mostanra tanultam meg szeretni. És pont ez a lényeg: a végére jön rá arra is, hogy az életet ő sose élte másért, hiszen tök önző volt. Én állítom, hogy ennek a karakternek elsőrendű törekvése volt jó embernek lenni. Csak szarul csinálta, emberi gyökérségeinek és betegségeinek áldozata volt: bosszú, kegyetlenkedés. Ahogy mindenki más is mentális betegségek áldozata, csak megemlítem egyebek közt Miklós szociális fóbiáját, és brutális apakomplexusát, Martina kényszeres rendmániáját, vagy akár Lili apakomplexusát. De Martina szeretett volna jó anya lenni, hiszen a génjeiben van. Az én szememben ő-  gondolom sokak véleményével ellentétben - nem egy negatív figura. Miért is? Vissza az elejére: szerintem az az erős, aki határozott, magabiztos. Ezért Martina nem rossz itt = gyenge, az Miklós, aki „rossz", a krisztusi tálentumát elpazarolja, nem él saját lehetőségeivel, egy tehetséges ember, aki otthon ványadja el életének húsz évét. Kérdés, hogy ezután magára talál-e, befejezi-e az egyetemet, megvalósítja-e tehetségét, azt, ami lehetne ő: „azzá válik-e, ami", hogy Nietzschét idézzem, és akkor ezzel a darabban jogosan elítélt idézgetéssel zárnám a kritikuskodást.