Hogyan készül a színész színpadra lépni? Jó kérdés. (Bár néha én is kerülök ilyesmi helyzetbe, inkább mondom magam kívülállónak ebből a szempontból.) De hogyan készül a rendező a próbafolyamatra? (Amiből aztán a színész abba a helyzetbe kerülhet, hogy készülhet színpadra lépni.) Ez ám a jó kérdés!

És nagyon aktuális. (Nekem.)

háttal /szemben az 'Iskolapélda' szereplőivel

Amatőr/öntevékeny/független színházak esetében gyakrabban kerüljük meg azt a kérdést, hogy: kikkel játsszunk? Mert adott a csapat, tudjuk, hogy kikre számíthatunk, sőt, tudjuk, hogy kiknek "kell" lehetőséget és/vagy szerepet adni. Velem, velünk is ez a helyzet - általában.

Diákcsoportjaimnak mindig testhez álló darabot kellett választanom/írnom, amiből aztán egy olyan előadás születik, ami hasznára és kényelmére van a társaságnak. Mióta komolyabban csináljuk a színházazást, azt hihetnénk, hogy ez másképpen van. Igen is meg nem is.

Talán a Káélet volt az első előadásunk, amikor az alapanyaghoz alakítottam a nyersanyagot: a megírt drámát a lehetőségeinkhez mérten rendeztem előadássá. (Ekkor jutott először több szerep egy színésznek, például.) Aztán a Fém, a HáRoMnőVÉr, a Műköröm, az Iskolapélda, vagy a mostanában bemutatóra készülő Romantika is így készült: megírtam a színjátékszöveget, s a "rendelkezésemre álló" színészeket szétosztogattam szerepeikben.

a "népmesécske" Verával

Gondolhatnánk, mekkora rizikó is egy ilyen! (Megint csak: igen is meg nem is.) Mert igaz, hogy a szerepek súlya más és más képességet, tapasztalatot, tudást igényel. Ám/szerencsére egy színházi műhely is vagyunk, így előbb-utóbb minden nálunk játszó megérik a nehezebb, komplikáltabb szerepekre is. Sokszor inkább az az érdekes, hogy ki, mennyit, kivel, mikor, hogyan? Be kell látnom, hogy ez a legbonyolultabb és energiafalóbb alkotási folyamat, amit megtapasztaltam: egyezni, egyeztetni, összeférni, jutalmazni, instruálni, demokratikusan keménykedni: mind-mind bonyolult folyamat. (A Romantikával is szívunk eleget!)

Ennél egyszerűbb, de sokkal nemesebb, lélekemelőbb, amikor a színészekre lesz kitalálva minden. Korábban minden diákelőadásom, de a népmesécske, az Aha, vagy tavaly a nem/más is így készült el. Tudtam, hogy kikkel akarok dolgozni, hogy miért, meddig eljutva stb. Nehéz, de kevésbé felelősségteljes feladat ilyenkor drámaírónak lenni. Rendezőként pedig - a kőkemény (színház)pedagógiai munka mellett - felejthetetlen élményekkel gazdagodik az ember. (És erőteljesen őszül a haja, de ez egy ilyen hivatás.)

TI [Terra Incognita] olvasópróba Zalamerenyén

Az igazán nagyfalat az, amikor már nem elég a társulat - főleg életkori alapon van hiányérzet néha -, s be kell vonni a "hivatásos" színészeket! Be kell! Nincs mese, mert van, amit nem lehet nélkülük. De ha velük, akkor másképpen is! Mert akinek a színház a hivatása, az nagyon sok "pedagógiai lötyögésre" nem tart igényt. (vagy de?) Mi több, mivel gyakorlata is van, sőt, gondolatai, egészen másképpen fest mellettem, a rendező mellett, azaz: alkotótárs lesz. (Jaj, néha nagyon nehéz ám velük is!) Ebben a szituációban a rendező szabadabb, időben gazdagabb, sokkal mélyebbre áshat, miközben a felelőssége is nagyobb, hiszen az elvárások is más szintet képviselnek! Igaz, hogy még sohasem csináltam színtiszta színészes előadást - de nem is tervezem -, így nem tudom, mekkora is a különbség a két irány között. Mindig "szerepeltetek" kevesebbet-többet az enyéimből (is), mert... ebben hiszek.

Nagy tapasztalatom még nincs erről az alkotási formáról, de alakulgat a véleményem. (Általános tapasztalat, hogy a hivatásos színészek sokkal emberibbek, mint a híres művészkedő izék...) Andai Kati, Stubnya Béla, Szabados Zsuzsa, Ambrus Asma, Szalay Marianna, Varga Veronika... ők az én hírességeim. (Eddig.)

Így jött létre a gyönyörűségesen fájdalmas Gyenge vagyok, a kevésbé sikerült, de így is legmonumentálisabb és legfilozofikusabb előadásunk, TI [Terra Incognita], a nézőket sokkoló Gabriella tizennégyszer, s készül majd valamikor a lírai Párizs, s - remélhetőleg - tavasszal a... a... a Halhatatlan. 

Jaj, a Halhatatlan!

Megírtam, kitaláltam, elképzeltem, színészeket kerestem az előadáshoz, januárban kellene indulni a próbafolyamatnak! Kellene...

Leírom (csak) a férfi főhős alakulását. (A karakter egy hatvanegynéhány éves értelmiségi apa/nagyapa.) Az alap az volt, hogy apám és korosztályának vívódásából szülessen egy dráma. (A férfi öregszik. Ha!) Néhány éve hordozgattam fejemben a sztorit: egy volt biztos, a színész. Cserhalmi György! Csak is ő játszhatja el! Igen... Majd leírtam, s rájöttem, hogy mégsem: nem ez a típus kell nekem. (Hahaha, arra persze nem gondoltam, á, dehogy gondoltam arra, hogy  mekkora nagy ívben hajtana el engem, a névtelen rendezőt "A" színész!) De ki legyen a színész? Gyabronka József! Írtam neki, válaszolt kedvesen: elfoglalt, de érdekesnek találja; de mi is ez a színház? Elmeséltem neki. És váltanom kellett, mert a megálmodott karaktert más nem tudja úgy "hozni", ahogyan József. Színészlexikonokat nézegettem, és megtaláltam Vallai Pétert! Mintha magamat látnám harminc évvel öregebbnek! És tényleg... (Akkor ötlött fel először bennem: lehet, hogy nem is apámról írok?) Írtam neki, találkoztunk, és elvállalta! Megrázó este volt. Mert kiderült, hogy tényleg ő én. Vagy én ő? Mindegy. Vártuk a telet, hogy nekiállhassunk. telefonon beszélgettünk, mert betegeskedett. És telefonon lettünk barátok: Attila, te törődsz velem! (Így mondta.)

És egyik reggel jött a hír: Péter meghalt. (A Halhatatlan főszereplőjeként!) Még ma is kóválygok. Pedig ki volt ő nekem? Egyszer találkoztunk... csak. És mégis!

A királyságban és a színházban az élet sohasem állhat meg!

Félresöpörtem a Péterre alakított főhős "jellemkarakterét", de nem találtam ki újat. Mert tudtam, hogy csapdába kerültem. Ha (nélküle) meg akarom mutatni ezt az előadást, mégpedig tavasszal, akkor nagyon nehezen találok színészt hozzá. (Mert kevesen vannak, kevesen "felelnek meg" nekem, elfoglaltak és/vagy betegesek, fáradékonyak, önérzetesek: férfiak!)

Nekifogtam a színészvadászatnak!

A múlt héten kezdtem írogatni: Dunai Tamás nem vállalta (tetszik neki, ám elfoglalt, de valamikor esetleg mást...!), Fodor Tamás nem vállalta (elfoglalt, pont!), Gálffi László nem vállalta (tetszik neki, ősszel rá is ért volna, ám most elfoglalt, de valamikor esetleg/talán mást...!), Bálint András nem vállalta (mert elfoglalt, de nagyon-nagyon érdekelte, hogy mi is ez az érdekes színház...), és... Most keresek tovább. Hátha...!

Ilyen ez.

A színészekkel nehéz és csodálatos; egyszerre. Mert nincs két egyforma ember, dráma, előadás...

Előtte mindig más. De utána...!