A heti téma: színészi felkészülés. Majd az előadás feldolgozása. Bonyolult, szemérmetes téma.

Mert vannak persze rituálék (kinek mi) előadás előtt. De a felkészülés (vagyis az előadás milyensége) igazából a próbákon kell, hogy eldőljön. Ott ivódik belénk a szöveg, a mozgás, a társak tekintete, az érintésük (s elfogadása). Ott lesz természetes az amúgy természetellenes. A kívülállóknak ezért is furcsa dolog a színház. A benne lévőknek pedig ezért pótolhatatlan. Közvetlen előadás előtt már „csak" annyi a feladat, hogy a tanultakat meg is tudjam mutatni.

Egyszerűen hangzik, ugye? Persze, ennyire mégsem az. Mert kell hozzá fizikum (állóképesség), mentális top-lét (koncentrálni tudás) és a többiek állapotának felmérése, az ő felhozásuk a szükséges szintre (ha kell). Talán ez a legfontosabb. Mert egy előadás nem szólótánc. Bárki botlik, botlasz vele. Az együtt előállított csoda csak így működik. Ha valami nem sikerül (feltételezve az alapos felkészülést), többnyire ennek a hiánya az oka. Ritkább esetben az aznapi közönség passzivitása. De azt befolyásolni aligha tudjuk.

Mindig izgulok a színpadra történő kilépés előtt. Ha rendezek, még inkább. Nem megspórolható. 

Túlnyomórészt elmúlik, ha már benn vagyok. Mert kint még a színész izgul. Bent már a szerep él.

(sokszor megírt, ósdi történet), hogy egy fesztiválon vettem észre először, hogy képes vagyok kívülről látni magam a színpadon. Akkor láttam (mintha magam is néző volnék), hogy odébb kell ülnöm az ágyon és valamit csinálnom kell, amit addig még soha. Megtettem. Nevetés. Aztán dicséret a természetes játékomért. Nagyobb nézőtéren működik a dolog (titok ugyan, de úgy az ötödik-hatodik sorban ülök, hogy megijedne a néző, ha tudná, hogy kvázi az ölében!). A Jemol kamaratermében másképp történik a dolog. A kicsi térben könnyebb a néző reakcióit felmérni, igazodni hozzá. A Garbiellában ennyi segítség sincs. Csak a partnerekre szabad figyelni. Persze, ez nem sajnálkozás, így még több energia marad a színpadon. Az előadás meg ebből él.

A taps alatt már a hibákat veszi számba az ember. Kivételes alkalom, amikor ellazulva lehet élvezni a sikert. Utána, az öltözőben magunknak az őszinte értékelés. Sokszor csak félmondatokkal. Aztán az elpakolás során levezetődik a feszültség nagy része. (Hát, igen, igazi amatőr vagyok. Cipekedés, kellék keresgélés nélkül elképzelhetetlen számomra egy előadás.)

A közönség elismerése, szeretete (ami szerencsés esetben van. vagyis majdnem mindig!) jól esik, de zavarba hoz. Említém, hogy szemérmes téma ez. (Tessék eljönni, kifizetni a jegyet, beszippantódni az előadásba, tapsolni, esetleg közösen beszélgetni róla, aztán hazamenet /vagy még napokig/ gondolkodni rajta. Majd ismételten eljönni. És tessék belőlem ennyivel beérni.)