Ez a bejegyzés a „Hun vagyunk?" előadás próbáiról, előkészületeiről szól. Igen.

Eleve úgy gondoltam, hogy a célja az lesz ennek az egész próbafolyamatnak, hogy összehozzunk egy jó kis csapatot, és lesz, ami lesz. És nagyjából ez is történt, lassan kész a darab, az előadás, és ilyenkor olyanokat szoktak írni az emberek, hogy lesz sírás, nevetés.

De nem! Itt nem. Mert itt csak nevetés lesz, mert mi nevetni és nevettetni tudunk a legjobban, hiába vagyunk mindenen szenvedő fiatalok, nevetni is tudunk, és ez a lényeg. Csapat lettünk, és röhögünk, talán még túl sokat is. A jelenetek kész vannak. A legtöbbet az elejével és a végével foglalkoztunk eddig, de imádom, úgy ahogy van. És már összeállt a fejemben az egész, s a nehézségek ellenére, még tudjuk, ki a rendező, de ki is? És mindannyian élvezzük csinálni, különben nem lennénk itt, és nem csinálnánk. A mi darabunk lett, a mi karakterünk, és ha tetszik ha nem, már nehéz lenne szabadulni, mert bilincsbe vert minket, mintha valaki bezárta volna az ajtót, és nem tudnál kimenni, de jó értelemben, hisz a szoba tele van fagyival és csokival és pihe-puha ágyikóval, meg egy rakás emberrel, akikkel valamit össze kell hoznod, és senki nem tudja, ki az a Szucsu bácsi, és mit keres mindig minden történtben. De a fő kérdés: ki a rendező? (Nekem erre van egy válaszom, és ezzel zárom a bejegyzésem.)

Mindenki maga a saját élete rendezője.