Ha lenne egy színházam...biztosan nagyon nehezen tudnám jó kommunikálni mit is szeretnék látni a színészeimtől. Na, de fussunk neki előről. Nekem? Színházam? Ha nem komplex káosz lenne, akkor egyszerűen csak paradoxon a kijelentés...feltételezés!

A felelősséget legyűrvén, nagy valószínűséggel hasonló elvekre támaszkodnék mint a Fészek.

Vegyíteném a színházcsinálást a jó közösségi szellemmel. Viszont nem gondolom, hogy vezető pozíciót töltenék be, egy idő után átadnám a stafétabotot egy nálam jóval bölcsebb, és tapasztaltabb embernek. Mikor az ember már elsajátítja a színészmesterség alapvető kritériumait, annyira belé ivódik, és természetessé válik számára, hogy sokszor fel sem tűnik már játékában. Talán velem is ez lenne. Érezném, hogy valami nincs a talpán, de nem tudnám pontosan meghatározni. Így viszont elég nehéz segíteni egy olyannak, aki zöldfülű még a színjátszásban.

És, hogy kikből is állna a társulat? Valószínűleg lenne egy fiatal csoportunk, illetve egy profi csoport, ahol - az akkorra már régi barátaimból lett - mostani színésztársaim játszanának. Kötelességemnek érezném fiatalokkal dolgozni, hisz - hogy már múltidőben beszélhetek a kamaszkorról -, határozottan kijelenthetem, egy ilyen fajta színház-színjátszás nagyban segít egy tinédzsernek átvészelni azt a híres lázadó kort. Ahhoz, hogy most egészséges felnőtt nő lehettem, jelentősen hozzájárult a Fészekben eltöltött időm. Eljátszhattam azokat a karaktereket/szerepeket, amiket amúgy az életben próbálgattam volna...következményekkel!

Nem szabadkoznék, hisz nem az én kenyerem. A fent taglalt gondolatokat a hálám jegyében, és a számomra kialakult kép alkotta a színházról. Ez lett a norma és a nívó, így az érzelmességet, az emlékeket és a kötődést, vagy természetes emberi vonásnak tudhatjuk be, vagy éljünk csak nyugodtan a kedvenc kijelentésemmel: „Nők...!”