Egészen más járt a fejemben. Önző módon magamnak vágytam egy romantikus figurát. Hogy összebújós egymásrautaltságot élhessek meg a színpadon. Tudtam, hogy a másmilyen szerepek még jönnek csőstül. Ilyenek meg csak azért sem.

Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek. Megint fordult egy hatalmasat a világ. Megint jött a belső kényszer, hogy el kéne károgni, miben is lettünk nyakig. De így a szépen kigondolt darabok szóba sem jöhettek. Levettem a polcról Ibsent. Évekkel korábban szereztem be a szövegkönyvet (nehéz volt. ritkán játszott darab. a fordítása is még XX. század eleji.), ízlelgettem. Tetszett benne a családi idill. A közepéig. Akkor már tudtam, hogy ennek nem lehet jó vége. A szerepálmomra nézvést. Mert sajna nem tudok olyan naivan egyszerű lenni, mint a kis Stoki. Valahogy komplexebbre, cinikusabbra formálnám. Az meg ide nem jó. (szerencsés dolog, ha az ember ösmeri a korlátait. mert persze, mindent el lehet játszani, de mindent érdemes-e? elég-e jónak lenni? nekem nem. szerencsésebb, ha rálelek valakire, akihez egyéniségileg jobban passzol a szerep. jó tanács rendező színészeknek: nem mindig a főszerep a legjobb szerep! tudni kell engedni az egónkból.)

Szóval maradt az idősebb Stockmann. A többi szerep zömmel azoké lett, akikre gondolva írtam (húztam) a darabot. Mára már szépen belakják a jelmezeiket. Tehát, a polgármester... minta számos (voltam önkormányzati képviselő meg bizottsági külsős is), ráadásul az egész előadás kapott egy gellert a próbák során, sarazódott befelé szépen majd minden szereplő... A lényeg: idősebb Stockmann kompromisszumképes, formátumos, elhivatott, kíméletlen, irigy, okos, tapasztalt, tudja, hogy a ő a hierarchia csúcsa és rátarti arra, hogy mások is tudják, büszke arra, amit felépített, pontosan tudja, mit várnak el tőle, hiú és szenved a magánytól. Tök egyszerű jellem, ugye? Nem az, de átélhető. Így jól megmutatható. Még akkor is, ha a színésznek rossz kedve van este. Mert a rosszkedv (a rossz közérzet) szépen belekalkulálható. A szerep külsőségei is fontosak. Számomra sosem volt lényeges az emberek megítélésében az öltözék. Az emberi milyenség inkább. Viszont az általános nézet összemossa a kettőt: aki kinéz, az biztosan tud is, de legalábbis pénzt már szerzett (ezért is tetszett Spiró Koccanásának rövidgatyás tőzsdei szakembere... el merte vetni a nyakkendős-aktatáskás sztereotípiát). És az általános nézet elvárja, hogy a vezető az... olyan legyen. Felvettem hát a saját öltönyöm. Meg Ján szemüvegét. A partnerek megmosolyognak, a nézők viszont elfogadnak. Polgármesternek, megoldó képletnek, győztesnek. Igazat adnak. Ezen meg én mosolygok.

Mert félelmetesen könnyű az embereket magabiztos fellépéssel, folyton emlékeztetve őket az anyagi biztonságuk igényére, szerep szerint terelni. Még szép embernek sem kell lenni hozzá. Sőt, az talán hátrány volna. Nem egy lennék közülük. Nem tűnnék úgy, mint aki értük gebed meg. Mert az fontos. Hogy azt higgyék csak nekik élsz. Hogy magadnak nem gyarapítasz. Kádári kiszámíthatósággal, tekintéllyel. Itt nagyon bejön.

Van persze közös vonásunk (a fentebbi felsorolásból ki lehet mazsolázni), ő mégsem én. Több. Ez a népgyűlésnél derül ki igazán. Stockmann polgármester úr nem beszél feleslegesen. Minek? Minden ki van számítva, fel van építve. Még levezényelnie sem muszáj, akad rá megfelelő köpönyegforgató. A nép, az istenadta meg behúzza a nyakát és tényleg utálni kezdi a fürdőorvost. Mert ki szereti a rossz hír hozóját? Viszont lehet hálásnak lenni a megkönnyebbülésért, ha valaki eltakarítja az útból a problémát.

A jelenet végén a polgármesterem kimegy. Ütközetet nyert. Tudja. De nem örül. A háború még csak most kezdődik. Benne. És azt már nem láthatja senki.