Csebutikin már, Zoltán még nem

Bejegyzés alcíme...

Ahhoz képest, hogy a színpad inkább taszít, mint vonz, elég sok súlyos és meghatározó szerepet alakíthattam. Kettőt említenék fel, melyeket élveztem és sikerrel vettem. Két férfi - naná! -, akik keserves önsorsrontásuk mellett némi bájt hordoznak magukban. Egyikük már nem vállalja a folytatást, a másikuk még próbálkozna egyet.

Vesztesek lennének? (Akkor én a nyertes.)

csebutikin_zoltan.jpg

Már az elején lelövöm a poént: mindkét (kedvenc) szerepbe bújásom alkalmával Miklós Zsófi volt a partnerem. (A nagy pillanatokban a színpadi társam!) Két orosz dráma. (Egyik Csehov, a másik saját, de lelkében csehovi örökség. Úgy gondolom.) Két férfias hős. Na, jó, kis hős! Hőske.

Az öreg Csebutikin önmagában nem okozott volna azért akkora eufóriát: ne már, egy öreg alkesz, aki hivatásában nudli, aki siratja sosem volt szerelmét, akinek egyetlen világmegváltó (hős)tette vagy gondolata sincs, ne már, ne már, ne már! De az az előadás, a HáRoMnőVÉr, a mi csehovságunk, az első jemolos előadás, egy épülő társulattal, csupa lelkes fiatal között, naná, hogy megdobbantotta a 40. gyertyáját éppen hogy elfújkáló ember szívét! S úgy is léptem színpadra minden alkalommal. Mint egy forradalmár álruhában! És megszerettem ezt a senkiembert. A kínjait, az antibölcsességeit, a kilátástalanságát, gyávaságát. Mert sikerült - úgy emlékszem, mondom! - úgy begörnyednem, úgy vállamra hullajtani őszülő hajamat, olyan száraz csendességgel megszólalnom, hogy elhitte nekem mindenki, hogy nem én vagyok, hanem ő. És ez olyan kellemes tud lenni!

És az a négy mondatom Zsófi Másájának annyira kedves emlék maradt! (És fogni Anna kezét a meghajlásnál, az pedig a szívem egy darabja visszavonhatatlanul.)

Zoltánt igen csak keservesen utaztattam el Terra Incognita földjére! Mert nem készültem rá. Már a táborban is beugró lettem Stubnya Béla helyett (az utolsó este!), s ugyan így a jemolos változatban is. Szerencsére ott már (a Jemolban) egy majdnem egész próbaidőszakot csinálhattam végig, és közben egészen megszerettem. na nem Zoltánt, hanem a lehetőséget, hogy eljátszhatom a... fiatal Csebutikint! A jelzők tehát maradnak, le sem írom őket.

(A nagy különbség azért megvolt a két férfiú között: Csebutikin már feladta, de Zoltán..., Zoltán még nem nem döntötte el, hogy merre tovább: fel a hegyre, vagy le a völgybe?)

Ami igazán maradandó emlékké varázsolta azt a néhány hónapnyi zoltánkodást, azt maga a "színészet" tette velem. Láttam magam kívülről, láttam Zsófit Zórává alakulni, s annyira közelről, amilyenre egy néző még álmában sem mer gondolni. Igen, civil maradtam, s talán ezért lett hiteles a Zoltánom. (De szép név! Hiteles Zoltán.) Jó volt eljátszani a mint ha játékot, Andai Katival, Szabados Zsuzsával, Tamással, Verával, Bandival együtt játszogatni, belenézni Ján szemébe úgy, hogy mindenki tudta, mit is gondol az a két férfi, akiket mi játszottunk akkor és ott... Jaj, de jó volt!

S a függöny mögött összekacsintani Serei Danival. Ám ez egy másik történet...

És táncolni Zsófival, azt hiszem, az volt a legcsodálatosabb. Nem mindig sikerült, de amikor igen, akkor izzott ott minden! Ja, igen, a pofon, az mindig betalált. Zúgott a fejem, ahogy a díszletelemek alatt kimásztam az előadásból, majd beültem a fénypult mögé. Mert az is voltam közben: Mátéval felváltva technikus.

Ilyen színes az a színpad, ez a játszadozás, csodálatos, ugyanakkor izgalommal teli, félelmetes és barátságos is egyben. Jó néha belekóstolni. Jó, hogy csak néha kell belekóstolnom! (Amikor én akarom. Amikor úgy hozza a sors.)