Jánról már annyi mindent elmondtam, itt volt hát az ideje, hogy megkérdezzem őt is: mi a helyzet? (És azt is megtudtam végre, hány éves: 27 lesz a napokban!)

Iván és Tamás - két fontos szerep

Három éve ismerjük egymást, sok mindent megfejtettem benne, de maradtak titkok bőven. Hogy mit tudok róla? Őstehetség, romantikus, férfias, figyelmes az emberekkel, figyelmetlen a dolgokkal, egy gentleman, reneszánsz lovag, lusta, kapcsolat- és családfüggő, ritkafaj.

Bár nem szeret sokat dolgozni a célért, a végeredménye (szinte) mindig egyedülálló. A színház egyik ikonja lett.

Világpolgár. Anyanyelve szlovák, apanyelve magyar. Csehszlovákiában született, Szlovákiában járt általános iskolába (a Duna utcai kéttannyelvűbe!), majd jött egy év a Danila Kumar nemzetközi iskolában - ez Szlovéniában található amúgy -, eztán érettségi a pápai Református Kollégiumban, s végül néhány befejezetlen év az ELTE BTK Angol szakán. Közben(?) másfél évig önkénteskedett Angliában, egy keresztény szövetkezeten keresztül - apai ágon igen vallásos család vette körül, elég megemlítenem színházunk kedvencét, Sir Koncsol Lászlót! -, egy konferencia centerben dolgozott: főként konyhai munka, takarítás, gyerekcsoportokkal foglalkozás, és az angol nyelv tökéletessé tökéletesítése: obszesszíven - ő mondta így! - kezdte tanulmányozni az angol nyelvet; csak angolul olvasott, angolul nézett és hallgatott mindent, s kitanulta a nyelvet. (Csodálatosan! Használjuk is, ahol csak lehet.)

Aztán dolgozó ember lett. És megtalálta a Fészek Színházat. (Mert nem fordítva történt. Pedig jó volna dicsekedni vele!)

Mindig is érdekelte a szereplés, még úgy is, hogy családjában nem voltak gyökerei a színpadi játéknak - bár kiváló standupos akadt közöttük nem egy -, gyerekként egyszer megnézett egy színházi előadást, de túlságosan félelmetes volt az ördög, ráadásul elég büdös volt a nézőtéren, így maga a színház hidegen hagyta: egészen a fészkes találkozásig. (Mily' megtisztelő ez nekem!) Bár meg kell jegyeznem, hogy első igazi sikerét még a szlovéniai iskolában érte el. A hitelesség úgy kívánja tőlem, hogy szóról-szóra idézzek tőle, hiszen ezzel a történettel "felvételizett" hozzánk, így örök emlék marad nekünk: "A dráma osztályban mondták, hogy mindenkinek szerepelni kell. Mondtam, hogy én az istenért sem, de mondták, hogy kötelező! Hát jó, megkaptam a legkisebb szerepet. Annyit kellet csinálnom, hogy az előadás végén ki kellett mennem a színpadra, és annyit kellett mondanom hogy: 'Ladies and Gentlemen, the King is dead!' Sajnos rövidzárlat alakult ki a fejemben, és tíz évvel a király halála előtt felmentem a színpadra, és bemondtam a szövegem, úgy, hogy közben mögöttem állt a király! Ezek után nagyon kínos volt a jelenlétem. De én eldöntöttem, hogy nem vagyok puhapöcs, s amikor valóban meghalt a király, felmentem ismét a színpadra, nagy vastaps fogadott azonnal, mivel tudták, hogy megjött a fő humorista, és elmondtam, hogy: 'Ladies and Gentlemen, the King is finally dead!', és ennyi, mindenki nevetett, s nagyot ugrott a hírnevem az iskolában."

Az első nagy fészkes sikerre nem kellett sokat várnia, az Iskolapélda munkabemutatóján igazi sztárrá lépett elő. (Később a "rendes" előadásban ezt meg tudta ismételni. Huszonkettő alkalommal!) Az első nagy bukására (persze saját maga látta így!) A nép ellensége bemutatóján, a Koncsol család nézőtéri asszisztálásával került sor. (Azóta kinőtte a riadalmat. Hiteles doktora lett a fürdővárosnak.)

a Koncsol család címere

A színház mellett két nagy szerelme van még: a zene és a költészet: "Mindig is imádtam az elektronikus zenét. A lábdob ritmikus dübörgése, a krómikus hangok zöreje, és a szárnyaló melódiák földönfeletti gyönyört okoztak nekem. Egyszer, kb 20 évesen, leültem kisöcsémmel a géphez, és letöltöttünk egy zeneszerkesztő programot. Iszonyatos, hallgathatatlan, katyvalékot csináltunk, aminek se füle, se farka nem volt, hallgatni meg csak akkor lehetett, ha az ember süket volt. De hangja volt, és mi csináltuk. (Pontosabban csak én, az öcsém ugrált) És ez, hogy az ember képes zenét csinálni, ami lehet gagyi, lehet nem professzionális, lehet egyszerű, lehet gyenge, de mégis: ÉN csináltam, és lelkem egyik arculatát önthettem bele, egy elképesztő érzés volt számomra. Onnantól kezdve minden szabadidőmet beleöltöttem, kisebb-nagyobb sikerrel. Van kb. 100 félbehagyott projektem, mert vagy meguntam őket, vagy csak félresikerültek lettek. Az elkészült 'számok' 20 környékén lehetnek. Ebből hatra vagyok nagyon büszke. De azokra nagyon! Mert a gyerekeim, én formáltam, én igazgattam, én hangoltam, és én szültem őket. Tinédzser korom óta írok vereseket. Szigorúan csak angolul. Mivel kispöcs voltam, a legjobban a pusztítás és a halál érdekelt. Ez volt verselésem meghatározó tematikája. Aztán egy kicsit később kezdtek értelmesebb dolgok is érdekelni. A megszokott dolgok: életünk útja, szerepünk e földön, meg ilyenek. Volt egy nagyobb hiátusz a verselésemben, de most ismét rákaptam, mivel erős motivációt leltem rá az életben. Elkezdtem magyarul is írni, hogy a személy számára, akinek írom őket, érthetővé váljanak. Szerintem a költészet fanyarú sorssal jár. Az ember csak akkor tud írni, ha erős emocionális gyötrelmet, vagy éppen gyönyört tapasztal. Emiatt sem lennék soha életemben költő. Szeretnék egy szép életet!"

Ján egyik (ha nem a legfontosabb) jellegzetessége a magyar nyelv használata. Szlovák anyanyelvűként nem ivódott agyába a magyar minden apró finomsága - a korábban már említett fesletten lucskos példánál szebbet nem tudok felhozni erre -, de nála édesebben talán senki sem használja élőszóban a magyar hangokat. Erről így vall: "A magyar nyelv a legszebb nyelv a világon. Olyan szókincse van, olyan dallamos, hogy azt egy született magyar anyanyelvű ember nem hallhatja. Mivel nekem van összehasonlításom a két további nyelvvel, emiatt magabiztosan kijelenthetem, hogy tényleg a legszebb. Olyan szavak vannak benne, melyhez mérhetőt nehezen találnék a világon. Legpompásabb példája ennek József Attila egyik verse: Ó, szív nyugodj. Ha netán nem ismernétek, Ágnes Vanillával hallgassátok meg! Valami elképesztő!"

egy kis esti Koncsol-muzsika

És a legjellemzőbb jános tulajdonságot hagytam a végére. Nála jobban nem hallottam még embert a családjáról lelkendezni: "A világ legszentebb, megrendíthetetlen intézményének tekintem a családot. Sokan mondták már rám, hogy kicsit túlzásba viszem a családcentrikusságot, és valóban ez így is van. Minden felett jobban szeretem a családomat. Ők nekem a mindenem. Tudom, hogy bármi történhet velem az életben, egy dolog biztos, az pedig a családom segítsége, az ő szeretetük. Sok ember, miután látott minket együtt a családdal, azt mondta, hogy ehhez hasonlíthatót még nem látott életében. Hogy mi mennyire megértjük, és határtalanul szeretjük egymást, meg hogy milyen tiszta a kapcsolatunk. Életem egyik legfontosabb célja, hogy egyszer én is egy ilyen boldog, szép családot alapítsak, mint amilyen a hardcore Koncsol család. Ha esetleg ez nem lenne elég érvelésnek, akkor érdemes megnézni a családi címerünket. A mottó annyit jelent: 'Büszke a felsőbbrendűségre' Kicsit nárcisztikusak vagyunk. Csak viccelek...!" (S minden bizonnyal hangosan felnevetett ennél a mondatánál!)

Mondom én, hogy fura-de-kedves figura ez a Ján!

Megkérdeztem tőle, meddig szeretné csinálni a színházasást velünk, mik a tervei, vágyai. Elmondta: "Örökké! Amíg belefér a munkám, családom mellé. Nagyon fontosnak tartom a színházat, de tudom, hogy közel sem tudok annyit adni neki, amennyit érdemelne, amennyit kellene. Nagy tervem egy saját novellám színpadra vitele, ez a Delton. A nyáron tervezzük megírni szerelmemmel a drámaszövegét. Abban szeretnék egy jót alakítani. Meg persze vágyom egy olyan előadásra, ahol a zene rendes szerepet kap, nem csak aláfestésként használatos."

Koncsol Jánt mutattam be a nagyérdeműnek. Bár úgy hiszem, nem kell őt mutogatni. Elég nézni és hallgatni. Szerethető egy figura. (Éljen soká a Fészekkel egy Színházban!)