A HáRoMnőVÉr bemutatóját sokan vártuk, de a legjobban egy Koncsol Ján nevű fura srác. Egy figura! Akit Zsófi „könyörgött” be a társulatba, mert szerinte érdemes lenne…!

(Hogy igaza volt-e, hamarosan megválaszolom.)

Dr. Ivánovics Iván (Iskolapélda munkabemutató)
 

2010. március 8-án találkoztunk először. Kevesen voltunk, hiszen Csehov lefárasztotta és megtizedelte a csapatot. Megérkezett viszont a bugyi különítmény, s az akkori átlagéletkorunkhoz kissé öregecskébbnek tűnő, már dolgozó férfi.

Mókás ember hatását keltette. Sokat beszélt. Furcsán. Aztán megtudtuk, hogy igazából anyanyelve a szlovák, de angolul is kiválóan beszél. Mindezt magyarul mondta, hiszen ősi magyar neve van - apai ágról.

A nyelv azóta is különös játékszerünk. Ahogy hangzik szájából, az (is) maga a csoda! És ahogy használja, az meg valami különleges... tisztelet!
Tiszta. (Amilyen Ján.) Sok mindent nem ért. Amikor megkérdezte, mit is jelent a fesletten lucskos, elakadt a lélegzetünk.
- Erre születni kell! – válaszoltam.

Jánnak is születni kell.

Az, hogy a színpadra teremtődött, elég sablonos kijelentés. (Miközben nagyon is igaz!) Nélküle a karakterei elveszett, arctalan figurák lennének. Pedig mindegyikükkel megszenvedett. Az Iskolapéldával kezdte pályafutását. A munkabemutatóra készülve szinte teljesen magáévá tette az igazgatót. (Képzavar!) Meg sem próbáltam (át)alakítani, amikor drámává érett az improvizációkból és zsámbéki ötleteimből összeeszkábált történetfüzér. Dr. Ivánovics Iván az övé maradt. Mindig is az volt. És az is lesz. Mint egy agyonhordott pulóvert, úgy húzza magára havonta egy-két alkalommal.
Ül a színpadon egyedül... csodálatos pillanat!
Azok az esték ünnepi pillanatok Jánnak.
És nekünk is.

Dr. Ivánovics Iván (Iskolapélda)

Az ellentétek vonzásában éli mindennapjait. Mondjak két példát - ő kezdi így a mondatait: szinte semmit nem csinált még a színházban/színházért - mert a meló, ugye? -, csupán egyszer porszívózott, de akkor úgy, olyan precízen, olyan takarosan, hogy ihaj!
Másik. Sohasem pakol el maga után - mert a meló, ugye? -, ám mégis ő volt az egyetlen, aki felcaplatott a lépcsőn, s a társulat után maradt poharakat elmosogató Ancsinak megköszönte, hogy mennyi mindent meg nem tesz értük, a fiatalosan rohadtul lusta ifjakért!

Egy amatőr színház vezetőjeként rengeteg problémával szembesülök nap-mint-nap. Jórészük a társulattal hozható összefüggésbe. Nehéz velük. Ján sem kivétel, sőt!

Mégis van bennem egy olyan erős ragaszkodás – ami eszetlenséggel, kivételezéssel, logikátlansággal párosul -, hogy vakon hagyom elburjánzani Jánt. Mert olyannak érzem a személyét, mint egy különleges gyémánt, ami rám lett bízva. (Nem nyelvhelyes, de így mondom.) Óvni és vigyázni kell, és feltételek nélkül szeretni. És használni.

Mostanában sokat gondolkozom a jövőn. A színházén, a magamén. Kevés biztos pontot látok, de Ján tuti! Hogy miért? Nehéz lenne egy szóval megmagyarázni. Nekem mégis sikerül.

Mert Ján bolond. (És tényleg!)

Itt tartunk. Játszik a TI [Terra Incognita] c. komédiában, próbál (Barabás) Tamás Ibsen árdolgozásában. Hol komikus, hol drámai. De érzékenységének és felületességének kettőségével színesebbé teszi ünnep- és hétköznapjainkat.

Nem evilági lény.
A múltból maradt itt.
(Vagy a jövőből jött?)
És jöhet a szokásos „hm...”! (De ez egy olyan mélyen barátságos hümmögés ám!)

Zsófinak igaza volt. Érdemes volt Jánnal kibővíteni a társulatot. Talán az eddigi legjobb döntésünk!

Isten hozott minálunk, Ján!

Medius (TI [Terra Incognita]