Nézem, látom, megélem, megértem, kérdezek, rákérdezek, ráérzek, eltolom, megelégszem...

KISFESZT – péntek: Számomra főként „Gabriella". Hosszúra nyúlt szünet után, beledöglősen jólesően. És a találgatás: mitől működik ennyire? Van tán válasz: összenőttünk (fura volna, ha Dani nem a kezdésre esne be, ha nem bíbelődnénk a szöveggel, a jobbító szándékú apróságokkal, ha nem udvarolnánk Zsófinak, ha nem látnám próbán a leteperési jelenetet /így zajlik: bocs, ha megszorítom!, meg: ugye, nem ütötted meg magad? – ugyanez előadáson: ugrik, tép, ránt, csattan, rúg, ordít/, ha nem érdeklődnénk egymás iránt. Bélával pl. azon merengünk, mit is csinálnánk egy nagyobb lottó nyereménnyel. sok minden (hasonlót) persze, a színház pedig ott lapul minden vágyunk mögött. lehetne ez természetes, de egy ifjú kollegina jelzi pikírtan, mily balga gondolat Halloween estéjére középiskolásokat előadásra szervezni, pláne Ibsenre, és csak bámulok rá bambán, mert eszembe nem jutna ez az érv, mint színházzal (bármilyen hobbi tevékenységgel) szembeni alternatíva. más világ.) Kevesen vagyunk amúgy. Mint minden fesztivál-kezdeten. A nézők azt hiszik, a sztárok csak a vége felé jönnek, a többi résztvevő akkor vesz részt, amikor fellép... Így viszont van idő teázni, odaülni idegenekhez, beszéltetni őket magukról a színházunk apropóján, beszélni nekik magunkról a színházunk apropóján, tét nélküli lazasággal kipróbálni magunkat a mikrofon előtt, szóval társasági életet élni. Még ha kiscsoportosat is. Éjjel tízperces navigációval sikerül kivergődni a parkolóból, mert az autók mögött keresztben álló busz sofőrje méla nemtörődömséggel csak takarítgat... majd káromkodva kilőni a kötelező haladási iránnyal szemben, épp a rendvédelem karjaiba. Papíron ötven rongy, a matricáim, ártatlan tekintetem és a színházra történő hivatkozásom meggyőzi őket, így csak visszafordítanak. Tavaszias meleg van, a hangfalakból Scorpions szól...

KISFESZT – szombat: Délutános műszak. Játszani nem játszom, csak másoktól tapasztalok, közben portaszolgálatosként ügyelek. Változó színvonalú előadások peregnek, fesztiváltól szokatlanul csúszások nélkül. Vendégeink ismerőseim, a Club Színház Gödöllőről (2007 áprilisában láttam őket először, még a Trafó Klubban, emlékszem, rohanni kellett kifelé, mert a diszkósok már sürgettek; sőt néhányuknak még foglalkozást is tartottam tavaly Bugyin), a játszók mégis úgy viharzanak el mellettem, mint akik még soha, sehol... engem el lehet felejteni? A vezetőiket tisztelem kitartásukért, ahogy tudatosan építenek színházat és nevelnek közönséget. Ma a késő esti produkciójuk a jobb. Az összeszokottabb csapattal. „A fiú álma". Vannak szépen fejlődő színésznőik, a történet filmesen csavarosra írt, a zenék jók. A mieinknek általában tetszett. Nekem is-is. Hasonlókért, mint az előző előadásaik. Szerintem, amióta beszélgettünk róla, direkt csinálják ilyenre őket, hogy felpiszkáljanak... A megzenésített verseket hallgatván kedvem támadt Kosztolányira (is). Sokan vagyunk, amúgy, belakjuk a színházat. Szó szerint. Mindenki szomjas és fáradt. Éjfél előtt indulok haza.

Esik. Napi jócselekedetként kerülök picit, Hajnit viszem hazáig. A haja rövidebb, a durcássága a régi. Vagy csak én látom így?